Harmadik alkalommal látogatott Budapestre a venezuelai születésű táncos-koreográfus, José Navas és Montrealban működő társulata, a Compagnie Flak. 1999 áprilisában partnernőjével, Dominique Porte-tal vendégeskedtek a Trafóban, egy három tételből (Sterile Fields, Luna Llena, Déviation) álló táncesttel. Kereken egy évvel később a puritán, szikáran táncos produkciót követően Navas ugyanitt tartotta drámai szépségű, dúsan szcenírozott alkotásának, a sokszereplős, fénnyel-árnyékkal, hús-vér és szellemtestekkel játszó, érzéki és nemesen gyászos Gardéniaillatnak (Perfume de Gardenias) világpremierét. Ezúttal ismét a szikárság, a tiszta mozdulat, a térbe írott mozdulat kalligráfiája kapott főszerepet színpadán. Portable Dances (Hordozható táncok) című, három tételből álló, Budapesten bemutatott alkotása üres térben, minden szcenikai elem mellőzésével volt látható.
"José Navas szólista. Akkor is egyedül táncol, amikor partnerével, Dominique Poerte-tal játszik a Luna Llenában" - írta puszta megállapításként a hét éve, Budapesten is látott koreográfiája bemutatójáról Linde Howe-Beck a montreali The Gazette kritikusa. Navast szólista-csodagyerekként aposztrofálta a kritika, mikor alig-huszonévesen első munkáival feltűnt a táncszínházi szcénában. A fiatalember New Yorkon keresztül érkezett Kanadába. A lüktető nagyvárosban, a kor abszolút moderntánc-művészeti fővárosában olyan nagyságokkal dolgozott együtt, mint Lucinda Childs, Merce Cunningham, vagy Bill T. Jones. Montrealban 1991-től él és alkot: ebben az évben a tragikusan fiatalon elhunyt William Douglas helybéli társulatának tagja, s a koreográfus alkotótársa lett. Saját társulatát, a Flakot 1995-ben hozta létre.
Navas három tételes Portable Dances-ének színlapján Robert Rauschenbergről olvashatunk, aki díszlet- és jelmeztervezőként - 1949-es, a legendás Black Mountain College-ban megesett találkozásukat követően - Merce Cunningham számos alkotásában működött közre: 1954-től 1967-ig pedig művészeti vezetőként dolgozott a Cunningham-társulatnál. E poszton ugyancsak világhíresség, Jasper Johns követte őt. (A budapesti közönség a Cunningham-társulat kései bemutatkozó vendégjátékán, idén májusban láthatta a Suite for Love című, 1956 és 1958 közt keletkezett koreográfiát, melynek Rauschenberg volt a jelmeztervezője.) Navas alkotása, mint megtudhattuk, (a később önálló mozgásművészeti produkciókkal, happeningekkel is jelentkezett) Rauschenbergnek a térrel kapcsolatos elképzeléseit tükrözteti.
A képzőművész mint "koreográfus" rendhagyó helyszínekben gondolkodott: tárgyegyüttesei, kollázsai pedig nem csupán tárgyi, vizuális környezetet adtak a táncosoknak, a táncnak. Nagyméretű képei Cunningham Eventjei közül számosnak szolgáltak háttérül.
Mindehhez a felvezetéshez, párhuzamhoz képest még sokkal inkább tűnt akadémikusnak, mérsékeltnek, szürkének Navas vadonatúj - hiszen alig egy éve keletkezett - triptichonja. A három szín, mint jelmez (fekete, vörös, fehér) uralta, üres térben, zömmel szokványos fényekkel világított koreográfiai hármas első darabjában, a szellemes című Pas de Deux for four Dancers (Kettős, négy táncosra) Navas a társas szóló jelenségét abszolválta.
A szárazon szerkezetes, nem különösebben jellegzetes negyedóra izgalmas hangzásjátékon - mely erősen emlékeztetett honfitársa, Marie Chouinard bravúros színi kísérleteire - kívül Navast magát kínálta csak igazi látványosságként. A párhuzamokra, megfeleltetésekre, szikronra-aszinkronra épített koreográfia precíz rendszere nem kínált igazi izgalmakat. Korrekt, mívesen felépített kompozíciója mentes volt a markáns jegyektől, emlékezetes momentumoktól. Nem kevés hasonló munkát láthattunk már az elmúlt években. Ha nem is mindig ilyen színvonalon.
A Solo with Light (Szóló fénnyel) című alkotásban egymagában, egy nagyméretű, ezüstös héjú, mélyen belógatott reflektor opálos, fémes fényében táncoló Navas meghozta a varázslatot. Jaguárszerűen finom és energikus mozdulatai, az azokat fűtő, elementáris tűz fel-felcsapó lángjai megmutatták valódi karizmáját. Navas gesztusai, teste, arca roppant történetek hordozói: előadói személye páratlan, kisugárzása perzselő. A fekete és a fehér szín, epizód közé Navas személyében, szólójával illesztett vörös: valóban lángnyelv. A szenvedély lobbanása a kimért, racionális, hűvös jelenések közt. Az érzelmek detonációja, irracionális szünetjel, vagy inkább a dolog, maga - érzéki elválasztójelként.
A vörös nadrágos, félmeztelen alak minden izomrostjával pazarul játszó hátán fémesen csillan meg a halovány világot árasztó, túlméretes lámpa finom, gyenge fénye. Titokzatos, mélytengeri lény, álomalak mindentudó teste játszik a hatalmas, de általa, körötte egészen összezsugorodó térben.
A szellem, a lélek drámája, győzelme ez a monológ, melyet a fehér szín követ.
A Trio in White (Trió fehérben) az est leghosszabb, huszonöt perces tétele. Benne egyfajta hiány, s a trilógia első tétele egyaránt tükröződik. A Navas nélkül színre lépő három táncosnő itt mintha szabadjára lett volna eresztve. Nagyszerű tudásuk most válik igazán nyilvánvalóvá. Táncukban érzelem, indulat jelenik meg - igaz, csak nyomokban.
A tengelyek, irányok, vektorok szövevényes, de azért nyomon követhető rendszerében óvatos kúszónövényként burjánzik az emberi. A tétel azonban nem tudja, nem is akarja felülírni a szólista Navas által nyújtott élményt. Ott tetten volt érhető a sok helyütt emlegetett navasi rajongás a gyökerek, a szülőföld, s általában egész Latin-Amerika (irodalmi) öröksége iránt. A másik két tétel főszereplője az ironikus módon társassá tett, süvítő, északias magány.
Hordozható táncok: valóban, e trilógia könnyen mozgatható, utaztatható. Kíváncsi lettem volna hatására egy rauschenbergi merészséggel kiválasztott, rendhagyó térben is.
Halász Tamás
