Hajdan szalon volt. Ma már csak egy megfakult, ütött kopott, repedt falú szoba: régi festmények helye a falon, tönkrement zongora, esővíztócsa a padlón. Sokat láthatott és láttat most is ez a helyiség: a belga társulat előadásában az elszegényedett család emlékei, személyes élettörténeteik elevenednek fel az elkerülhetetlen elmúlás vagy inkább hanyatlás finom iróniába csomagolt dobozaiban.
Egy berozsdásodott fogaskerék, amely már nem képes forogni, és így az egész gépezet szépen lassan tönkremegy, kialszik belőle az élet. A hajdani mozgatórugó az aggastyán nagyapa, igen gazdag, szeretőket nem megvető, erős férfi lehetett. Ő Simon Versnel, aki kiégett faarccal szembesül és szinte brechti elbeszélő módban mutatja be az idős ember tragédiáját: a lelki és fizikai hanyatlás legintimebb részleteibe kapunk betekintést. Mindezt persze hogyan is lehetne másképp, mint bámulatos öniróniával, hogy miközben a sírás fojtogat minket, képesek legyünk hangos nevetésben feltörni. Már pusztán az öreg sorsán keresztül lehetne következtetni a család traumákkal tűzdelt múltjára. Ez azonban nem szükséges, hiszen mindenki külön-külön elmeséli személyes tragédiáját.
Gabriela Carizzo, Samuel Lefeuvre, Franck Chartier, a három táncos-koreográfus mozgás és gesztusnyelve tökéletesen tükrözi az élettörténeten túl az általuk megformált személyiségek jellegzetességeit is. Lassan minden világos: az ismétlődő mozdulatsorok kibontanak egy-egy különös karaktert: a folyamatosan egyensúlyát kereső, lábra állással küzdő férj (Frank Chartier), ki csak az öccsével való "játékokban" képes erős, magabiztos férfinek tűnni, s miközben fivére hátán "hullám-lovagol", bárgyú mosollyal tetszeleg a győztes szerepében. Ugyanakkor így képes egy kis időre megfeledkezni arról, hogy életét megkeseríti a gyermekét megrögzötten gyászoló felesége (Gabriela Carizzo), aki képtelen a jelenben élni, így kényszeresen idézi fel lánya emlékét, ami alattomosan telepszik rá az egész család hangulatára. A nő üres, megőrült tekintete és kényszeres mozgása csak akkor szabadul fel és válik harmonikussá, mikor a fiatal pár szerelmét idézi, s akislány mint a valóban a szerelem gyümölcse vidáman simul a szülők karjaiba. Ezt az idillt az elmúlás miatti szomorúságon túl szintén áthatja egyfajta irónia, a csókkal összetapadó pár között kézről kézre gurul a gyermek, aki korához képest példásan fegyelmezetten vesz részt a közös táncban, valahol pedig természetes történet iránti közömbössége ugyanazt a brechti stílust idézi, amit az öreg előadásmódja képvisel. Ettől lesz vicces, és könnyed a szenvedélyes jelenet.
A másik fiú (Samuel Lefeuvre), a gumitestű Sam, akinek mozgása folyamatosan a "még éppen belefér", "kibírja"- határt súrolja. Táncában látszólag mindig majdnem kitöri a nyakát, s valahogy mégsem éli meg olyan tragikusan a dolgokat. Ő az, aki mindenki számára kéznél van, ha kell, s ő az, akivel bármit meg lehet csinálni (ld. hullám lovaglás). És a bármi meg is történik: a táncos végig bámulatos "ön-test-marcangolásokat" végez játszi könnyedséggel mozgásában.
S végül a megsárgult énekes díva (Euridike de Beul): az öreget ápoló, a bezártságtól és unalomtól kissé eszét vesztett könnyűvérű nő, aki vágyait a négy fal közötti pózolásokban, otthoni szóló fellépésekben éli ki, és megvető gúnnyal nyugtázza az öreg hanyatlását.
Így él itt ez az öt ember, öt sors, öt megveszett lélek.
A szimbolikus nyelv, a mozgás, az eszközök, zajok, hangok, dalok tökéletesen járulnak hozzá a történet elbeszéléséhez. Az ismétlődő gesztusokból, mindennapi mozdulatsorokból tánckoreográfia válik, a profi táncosok kidolgozott koreográfiájából pedig szintén mindennapi repetitív történetekre következtethetünk.
A koreográfiát is folyamatosan átlengi a humor és szenvedés kettőse. A fiatalok kifulladásig ismételgetnek egy-egy rövid táncot: a problémákba bennragadt, önmagukkal sziszuifuszi küzdelmet vívó emberek futják ördögi köreiket. S a pálya egyre kisebb és kisebb.
Ragyogó kombinációja ez a darab a színész, a táncos és a zenész és a látványtervező(díszlet, fény)együttes, egységes egészet alkotó, de szólórészekként is helytálló közös munkájának. Festmények hiányát láthatjuk a falon lévő képnyomokból, ugyanakkor az az érzésünk támadhat, mintha egy finoman kidolgozott realista (tartalmát tekintve inkább szürrealista) festmény elevenedett volna meg előttünk, ami egyszer át is lényegül állóképpé: a földön hasaló Sam fején az öreg tapos, rajta az ifjú pár, lábán pedig a díva ül.
Ez a kép zseniálisan sűríti magába az egész történetet, s bár csak egy pillanatig tart, egy biztos: a kópia nem hiányozhat Peeping Tom büszkeségfaláról.
Domonkos Ágnes
