A kivételes évfordulóra, az Orosz Balett diadalmas európai bemutatkozására emlékezik idén egész Európa: a rangos szaklapok új kutatási eredményekkel, a nagyobb balett-társulatok káprázatos felújításokkal és az elveszett művek aprólékos rekonstrukcióival, a színházi és táncmúzeumok pedig vonzó kiállításokkal. Bár Bécsnek semmivel sincs több vagy különösebb oka ünnepelni a néhai Ballets Russes-t, mint mondjuk Budapestnek ? hiszen a társulat Budapesten és Bécsben is ugyanúgy összesen három alkalommal vendégszerepelt ?, az osztrák Színházi Múzeum nem akart kimaradni a centenáriumi megemlékezésből. Mert a Szergej Gyagilev vezette együttesnek a 20. század a balettművészet megújulását köszönheti, ami már önmagában is elég indokot ad a főhajtásra ott, ahol megbecsülik ezt a művészetet. Egy kiállítás megrendezése azonban prezentálható tárgyegyüttest kíván, amivel Bécs aligha rendelkezett, így a Hattyúk ésTűzmadarak című, és szeptember 27-ig látogatható emlékkiállítás több gyűjtemény (elsősorban München, Moszkva, Szentpétervár, Salzburg) és (amerikai, orosz, német és osztrák) szakember összefogásának köszönheti létrejöttét.
A mindössze három teremnyi, de változatos és elegáns kiállítás meg sem próbálja időrendben végigkövetni az Orosz Balett húsz évadának történetét, de arra sem vállalkozik, hogy ezt a sokszínű és sokszálú történetet a turnék egy-egy helyszínére, Bécsre ? vagy a kiállításnak először otthont adó Münchenre ? szűkítse le. Ehelyett az együttes száz évvel ezelőtti radikális újdonságának egyik legfontosabb elemére, a kortárs képzőművészek, Bakszt, Benois, Goncsarova, Larionov, Picasso és Roerich táncszínpadi közreműködésére helyezi a hangsúlyt. Így alakul ki ? Nicole Haitzinger koncepciója alapján ? az együttes három képzőművészeti ?korszaka?: a fehér, a színes és az egyszínű jelmezek és színpadképek periódusa.
A fehér terem a balettek légies és tragikus lényeié, mindenekelőtt a legendás Haldokló hattyúé és a neoromantikus Chopiniana-é. E terem padlójára Fokin hatalmasra nagyított térrajzai kerültek, amelyeken a látogató nyomon követheti a balett fináléjának 24 térváltását. A színes terem a repertoár folklorista-szecessziós-orientalista koreográfiáinak gazdag anyagából válogat, beleértve az eredeti és rekonstruált Petruska, Tűzmadár, Polovec táncok és Aranykakas jelmezeket, díszletterveket, cipőket, fejdíszeket és plakátokat, vagy Nizsinszkijnek a Tavaszünnephez készült jegyzeteit. Ez a terem még egy igazi szenzációval szolgál, hiszen bemutatja Pozsidajevnek azt a néhány konstruktivista tervét, amelyet végül nem sikerült színre állítania ? sem A vörös halál maszkja című Golejzovszkij balett iránt érdeklődő Gyagilevnek, sem a bemutatót otthon, Moszkvában pártoló Nyemirovics-Dancsenkónak. A harmadik, egyszínű terem főként a társulat utolsó korszakára, a húszas évek letisztult, redukált képi és mozgásvilágára összpontosít, mindenekelőtt Nizsinszka Menyegzőjére és Balanchine Apollójára.
A kiállításhoz nemcsak képanyagában, hanem tartalmában is impozáns ? mert hét, a korszakot és az együttes hatását különböző szempontból feldolgozó tanulmányt is közlő ? katalógus kapcsolódik. Benne, és a falakon is, két ragyogó Balogh Rudolf-fotóval, amelyek a budapesti Operaházban készültek 1912-ben. Budapest és a magyar balettélet azonban nem csak a turnék helyszíneként kapcsolódott a néhai Orosz Baletthez, hanem az éveken át Budapesten élő Nizsinszkij és Karsavina, a Cecchettinél is tanult Nádasi, a Massine nyomdokain járó Harangozó, az operaházi balett első fénykorát jelentő volt Gyagilev táncosok-koreográfusok: Gaubier és Cieplinski révén is. És ha nincs a balettből korszerű összművészetet teremtő Gyagilev együttes, Hevesi nem rendez balettet, Bartókot sem ösztönzi semmi balettzene írására, Bánffy és Oláh sem tervez olyan színházi díszleteket és jelmezeket, amelyeket először az Orosz Balettől láthattak ? de erre itthon ma már mintha senki nem emlékezne.
