A világ tenyerébe kalapált szeg
Már több alkotói korszakon túl, s egy újabb igézetében is próbára téve erőit döntött úgy Horváth Csaba, hogy itt az ideje egyszemélyes színpadi bemutatkozásának. S tényleg: megérett rá, hogy önmagáról valljon. Mert a szóló szükségszerűen vallomás, még akkor is, ha egy költő ?negatív univerzumán? szűrődik át. Ez a költő pedig Pilinszky János.
A méltó és megfelelően talányos színpadi emlékírás, a Nagyvárosi ikonok egyetlen sort sem idéz a lírikustól, mégis, minden vonulatával komoly párjává lesz a költői mintának; akár alaktalan megigézettségében is, számos Pilinszkyt gyötrő kérdés belefoglalódik a koreográfiai monológba. S ugyanúgy lenyugvás, végső válasz nélkül. Vajon mi vonzza újra s újra Pilinszkyhez a koreográfust - hiszen már Alkonyodó című fájdalmasan szép darabját is finom szál kötötte e lírához -, vajon milyen gondolat éled meg a költői sorokban, milyen vonulata az emberi létezésnek, amely nem vesztett semmit erejéből, amely forrása lehet egy teljességgel mai, kortárs színpadi alkotó világának? Talán az a drámai kettősség, az a nyomasztó diszharmónia, amely Pilinszkynél a vallás, a kereszténység és a misztikus élmények iránti feltétlen nyitódás, s ugyanakkor a megválthatatlanság emésztő gondolata között feszül, s amely csak a legmagasabbrendű poézisben nyugodhat el kis időre. Nem véletlenszerű, hogy e költői értékrend csúcsán a soliloquium áll, amely a lélek magányos beszélgetése Istennel. E réges régi forma színpadi újjászületésének, továbbélésének tűnik Horváth Csaba szólóestje is. A bonyolult, sokrétegű művé lett Nagyvárosi ikonok nem történetet mesél, nincs kronológiája, az idő fogalma is értelmét veszti, lényege, úgy tűnik, a töredezettség, s e töredezettségben a végpontok nélküli emberi létezés. A felfüggesztett lét állapota. ?A világ tenyerébe kalapált szeg? abszurd s egyben magasztos fogsága. Az állandó küzdelem és mégis az önátadás végső bizodalma. A gyengeség és mégis az irracionális hit az eszményekben. A szenvedés és mégis a létezés egyetlen realizációja. A Minden tehát, a Mindenek ellenére.
És ez a mű sohasem lehet egészen kész, sohasem fejezhető be, ahogyan az elszigeteltségből, szorongásból, fájdalomból fölfelé törő emberi lény sem zárhatja le soha Istennel folytatott párbeszédét.
Péter Márta
