A szakmai életbe frissen kikerült hét fiatal táncos odaadó, lelkes, elmélyült stílusa már az előadás elején felcsigáz: energiák szabadulnak fel, és mindenki töltődik. A háttérben két fiú ütős hangszereken játszik, és a "streetereknek" öltözött táncosok profikat megszégyenítő pontossággal élnek együtt a dobok pulzáló lüktetésével. Mindent beleadnak. A szereplők élete küzdelem: önmaguk ellen, a másik ellen, a külvilág ellen. Dialógusok, szólók alakulnak a tér különböző pontjain, nézeteltérések és összetalálkozások. Útkereső fiatalok ők, akiket az utca nevelt, akik egymásra vannak utalva, kívül kemények, egymás nélkül mégis gyengék. A csoportdinamika által generált belső harcokon túl érződik, ők összetartoznak, együtt játszanak, szórakoznak, együtt lázadnak. Juhos István koreográfiájában központi szerepet kapnak a brazil harcművészet elemei. Az ugrások, lendülések, akrobatikus "verekedések" is követik a pulzáló dinamikát: egy-egy nagy erejű bevetést feszült csend és mozdulatlanság követ. A Triangolo című előadás gördülékeny, és feszes is egyben, s bár a befejező maszkos lázadás a politika ellen kissé megtöri a kezdeti sodrást, végül nem állítja azt meg.
A második, Hámor József által koreografált Az Egy című rész elmélyültebb, letisztultabb, mint az első. A harcművész-jelleg itt is megmarad, nemcsak az erős fizikalitáson alapuló tánctechnika, hanem az egyen kosztüm is ezt tükrözi: fehér, hosszú bő nadrág és szűk bordó felsőt viselnek a táncosok - (most csak hatan vannak)- , mint valamelyik küzdősport művelői. Itt kevésbé a történet, inkább a szépen kidolgozott tánc-, tér- és fénymegoldások ragadnak magukkal. Staféta-szerűen váltják egymást a duettek és triók, és oly erős az egymásra hangolódás, hogy még a levegőben is egyszerre mozognak a párok. A táncosok játszi könnyedséggel hajtják végre a komoly fizikai erőt igénylő mozdulatokat is, érződik az előadás mögött rejlő profi, koncentratív közös műhelymunka.
Itt nagy szerephez jut a fénnyel való játék. Mint például a kis fénytócsa a padlón, majd benne egy kéz, majd ezt követően egy fiatal lány arca. A humán mélyérzések megjelenése előtérbe kerül, s az erős kiképzett harcosok érzékeny lelkű, szerelmes, boldog, csalódott; "gyengébbik" oldalát is megismerhetjük. Kiváló csapatmunka ez, ami az ilyen szellemes, színes és dinamikus térhasználathoz elengedhetetlen: diagonális, párhuzamos, merőleges sorok váltakoznak tetszőleges térformákkal.
Üdítő, energikus, kidolgozott, pontos: az már jó. Táncszínházi jeles akkor lesz, amikor az arc is bevonódik a játékba, és a koncentráció erőfeszítéseinek ráncait kisimítja a relaxált, oldott színpadi jelenlét.
A két koreográfia valóban egy "est" teljes ívét rajzolta meg: az első rész üdített és ellazított, a második elmélyített, majd lenyugtatott. Köszönöm az intenzív meditációt.
Domonkos Ágnes
