Szűcs Edit Lélek-Hám című előadása a MU-ban egy többéves folyamat harmadik állomása, a Test-Szövet (2004) és a Pára-Tok (2005) édestestvére. Árvai György látványtervezőként és rendezőként, Kántor Kata koreográfusként működik közre a produkcióban, és ahogy azt már megszokhattuk, a szereplők szinte mindannyian táncosok vagy színészek. A különleges alkalom tiszteletére óhatatlanul átalakult a MU Színház közönségének összetétele, egyrészt sokkal több táncos van itt, mint egyébként megszokott, másrészt meglepően gyakori a családi kivonulás, kisgyerekek és dédnagymamák is felbukkannak a nézők között. Ez alkalommal áttetsző, metálfényű, sötét anyagokba burkolt, bodros frizurás, törékeny, riadt lidércek billegnek Szűcs Edit fantáziabirodalmában, majd női páncélos lovagokként, fémes mellvértben vonulnak a modellek, akik a következő pillanatban már burjánzó dzsungel hangulatát idéző, egzotikus növénykreációkban, majd mutáns rovarok képében térnek vissza. Felettük a kivetítőn egy állandóan változó férfiarc lebeg, polaroid képeken elkapott grimaszok sorjáznak. A bonyolult szerkezetű kifutón szavak - féreg, álom, lélek... - az egyes térelemek nem érnek össze mindenhol, olykor ugrani kell a szereplőknek, hogy átjussanak egy-egy kisebb szakadék fölött. A speciális szerkezetű ruhák leginkább a japán divattervezéssel rokoníthatók, nyilvánvalóan nem a funkció, hanem a test kiterjedésének, formáinak kreatív átalakítása motiválja alkotójukat.
Az előadás kétszer megy le egymás után, nyolckor és fél tízkor, a szereplőknek egy szűk félórájuk van pihenni, elszívni egy cigit, váltani pár szót az ismerősökkel. Mindenki jelmezben és talpig sminkben marad, fekete csillámos szemhéjú, csattogó műszempillás vampocskák kószálnak a nézők között. Egyiküket picit faggatom, kiderül, hogy már dél óta itt vannak, ez a költeményszámba menő sminkek és a poszt-rokokó, bongyorított, fonott frizurák miatt teljesen érthető. - Én két óra alatt készültem el - tudom meg. Kíváncsi vagyok, hogy eleve a szereplőkre voltak-e tervezve az egyes modellek, vagy ha nem, hogyan alakult ki, hogy ki melyik ruhát mutatja be. - Sokat próbálgattuk a ruhákat a lányokkal, hogy megtaláljuk a saját egyéniségünkhöz illőt, képzeld, én az összes darabot felpróbáltam! Ezek nem személyre szabott jelmezek, bár mindegyik vékony lányokra való, nekem még be kellett venni utólag az anyagból, mert lötyögött rajtam - teszi hozzá irigylésre méltóan filigrán beszélgetőpartnerem, aki búcsúzóul még pár szót ejt a színpadi mozgásról is: - Először a ruhák voltak meg, aztán a zenék, és végül ehhez jött a mozgás. Voltak koreográfiailag kötött elemek, - mint például az egyes találkozási pontok a szereplők között - és szabad részek, melyekben nyugodtan lehetett improvizálni. Én elég sokat improvizáltam, nem voltam túl sok, nem játszottam túl? - ezt határozottan cáfolom, majd még elcsípem Szűcs Editet egy pillanatra, hogy megtudjam, mi lesz ezekkel a rejtélyes varázsú, fiktív jelmezekkel: - Semmi. Bekerülnek a szekrénybe - mondja mosolyogva. Jó dolog lehet ez a belső harmónia, de én inkább sírnék. Ugyanis a legtöbb jelmezre Magyarországon, bármilyen kalandos sorsa is volt életében a színpadon, ez vár. Egy nagy, mindent elnyelő szekrény. Esetleg padlás, pince, lomtalanítás. A hónapokig tartó munkával készülő, egyedi mesterműveket pár órás ragyogás után elnyeli a feledés. Egy pillanatig sem szabad elfelejtenünk, hogy ez így nincs rendjén.
Esetleg csatlakozzunk az ellenálláshoz: az OSZMI szervezésében a Merlinben szeptember 24-én, hétfőn 17.00-kor divatszínházas beszélgetéssorozat indul, az első vendég: Szűcs Edit látványtervező és alkotótársai.
