Sejtelmes, nyugtalanító, a Trainspotting, vagy Sarah Kane világát idéző térben játszódik a La dance company új estjének első, félestés koreográfiája. A Trio koreográfusaiként két monogramot jelez csak a színlap, később, a kétmondatnyi ismertetőből derül ki: J. U. az Jorma Uotinen. A monogram nem véletlen, egy picit zárójelbe tételnek minősül. Akárcsak az "L.A.". Olyan közös műről van szó ugyanis, amely nem közös, nem egyidejű, együttes munka eredménye. Ladányi egy már létező táncjátékot adaptált, de annak csupán alapötletét tartotta meg. A vállalkozás, akárcsak a végeredmény - izgalmas.
A kortárs tánc világában igencsak ritkán fordul elő, hogy egy-egy alkotást valaki újból elővesz. Számtalan oka van ennek, s ritkaság-mivolta leginkább akkor válik plasztikussá, ha valaki ennek a törvényszerűségre rácáfol. A Trio - lecsupaszított, puritán titulus ez, már-már a "cím nélkül" magasságában - három, rejtelmes, nem pontosan elárult, jellegét tekintve nagyrészt csak sejtetett szálakkal egymáshoz kötődő ember villanásnyi története. Kisfilm, vagy novella - mert nagyon irodalmi, s egyszerre nagyon filmszerű. Snittnyi mozgás-monológok, -dialógok sorakoznak itt, a tompa, derengő fény világította térben, melyben mindössze két berendezési tárgy akad: egy csupasz, "vázra vetkőztetett" kórházi ágy és egy, a mögé rejtett, éles, sárga fény kiemelte vécécsésze. A terem hófehér háttérfala elől elrántva a függöny, a magasban kilenc darab, viharlámpára emlékeztető fényforrás, finoman változó szín-fényt bocsátva ki magából. A Trio - a táncosi teljesítmény előtt fejet hajtva - elsősorban, mint színészi produkció marad emlékezetes. Ladányi, Uotinen nyomdokain, olyan jelenlétet nyújt, s - társai esetében - ér el, amivel ritkán találkozunk a magyar kortárstánc színpadán. Jelenlétet - mert a három táncos körül szinte színe van a levegőnek. Nem pusztán az arcjáték, a gesztusok azok, amelyek eszközként itt a karakterteremtés legfontosabbjai. Az egész test, minden mozdulat, a viselkedés rendeztetik, szerveztetik itt karakterré. Ladányi különc asszony-koboldja, ez a jelen lévő, de furcsa révület-burkába önvédelemből záródó, nehezen nyíló, nehezen csukódó, madárcsontú terminátor akkor is ellepi a színpadot, ha annak egy távoli pontján, mozdulatlanul csak kucorog. Bánki Zsolt bambaságból heroikusan kitörő, tempót-hangulatot olajozottan váltogató alakja plasztikussá teszi a mély vermet, ahol a hármak raboskodnak. Gergely Attila révült, katatón alakja pedig megmutatja, hogy e szimbolikus verem kiásásában a trió tagjai valószínűleg aktív főszerepet vállaltak. Gergely komplex játéka igazi meglepetés, a rácsodálkozás ritka élményét nyújtja, s megerősít sokoldalú, sokat tartogató tehetségében való meggyőződésünkben.
Lakói játéka révén fülledt, koravén, durva, mai, züllött, keserves szerelemszaga van ennek a sápadt fényben úszó térnek. Honosai viszonyáról semmit sem tudunk, s arról a szaggatott játék során is csak meglehetősen hiányos információkhoz jutunk. Hogy ez nem is fontos, azt maga a játék sugallja. Eszközei vesztett szerelmi háromszöget ábrázol ez a roncsolt, életlen felvétel, mely egyes, mellékesnek gondolt, de aztán fontossá érett pontjain tűélessé válik, mintha csak most hívnák elő egy vörös fényben úszó fényképészlaborban. Tempója roppant izgalmasan gyorsul. Bágyadt mozdulatok erősödnek fel, szinte észrevétlenül szenvedélyes, drámai, tehetetlen s dinamikus mozzanatokká. Ahogy a kiút, a megoldás, a kezdet, vagy a vég reménye olykor-olykor felcsillan a három karakter némelyike előtt.
Talán narkós kérót látunk, ahová a sors, a nyomorult élet összesodort három alakot. Nem roncsokat: leépülőben lévő, tegnap, vagy tegnapelőtt még szárnyaló, vonzó, érzésekkel rendelkező figurákat. Tehetetlenségük a narkotikum, vagy a narkózis teszi tehetetlennő őket? A két férfi lassan egymás karjaiba gravitál-levitál. A nő igazából nem több mint szemtanú. Nem riad meg, nem féltékeny, s nem pátyolgat. Lát, követ, jelen van, de ezen túl nem viszonyul a helyzethez. A Trio néhány villanásban engedi csak előtérbe az érzékiséget. A Gergely Attila és Bánki Zsolt ábrázolta figurák lassú közeledésében, s szenvedélyes összefonódásában nem csak a ködbúra alól tétován előtörő szenvedély, de a küzdelem, az agresszió, az ellenkezés, a harc, a kiszolgáltatottság, a rémült egymásba kapaszkodás is ott van. A színpad átlójába helyezett ágy és vécécsésze csak gyenge statiszta, alig szükséges tárgyi emlék e játékban, melynek pont letisztult eszköztelensége, mozgásanyagának kiélezettsége, pontossága, filmszerű folyama a legfőbb értéke. Jó együtt látni ezt a három, erős, karakteres, kemény anyagból faragott táncos személyiséget - létrejött hármasuk ebben a keserves-kegyetlen táncnovellában is örömteli.
Ivo Dimcsev az elmúlt időkben számos alkalommal játszotta Magyarországon Lili Handel című szólóját. E sorok szégyenkező írója azok közé tartozik, akik nem jutottak el Szegedre, a MU-ba, vagy a Sziget Fesztiválra, hogy megnézzék ezt az igen szélsőséges indulatokat kiváltó előadást. A Lili Handel megtekintését követően kérte fel - a felkérésre ritkán hajlamos - Ladányi a - ritkán felkért - Dimcsevet egy közös produkcióra. Sajátos, egyedi találkozás gyümölcse hát a társulat bemutató estjének második felében látható 2 solo 1 duet című blokk. A Trio titulusa felvetette rendszerhez címében illeszkedő, egyszerre beszélő és táncos triptichonban Ladányi játszotta a nyitódarabot, Thank you-t. Az A golden duet Gergely Attila és Kovács Lehel, a The R pedig Kovács Martina előadásában volt látható.
Dimcsev alakjait mintha színes magazinokban találta volna, hogy onnan precízen, gondosan kivágja őket, majd felkasírozza egy homogén háttérre, s elkezdjen történetet fantáziálni hozzájuk. Minőségétől függetlenül, a három rövid darab négy figurájának megteremtése remek, virtuóz munka volt. Hogy közülük meddig, mennyire lehet egy-egy figura érdekes, az már sok tényezőn múlik. Elsősorban persze azon, aki megszemélyesíti e látomásszerű, harsány, mai alakokat.
Thank you - a szóló címe megegyezik szereplőjének, legtöbbet ismételgetett frázisával. Az erős fényben úszó színpad közepén egy csővázas szék áll, mellette, nekidöntve pedig egy gitár, egyetlen, laza húrral. Ladányi a játéktér mélyén. Testén könnyű esésű, kékes selyemruha, mely teljesen elfedi a testét, ő a ruha aljára lépve csoszog. Fején rasztásan összecsomósodott, szőke vendéghaj. A valószínűtlenül vékony alaknak - az ügyesen szabott ruha, az általa takart test, a hajzuhatag rejtette arc, s a finom, rafinált mozdulatok miatt - azt sem tudjuk, hogy melyik oldalát látjuk. Olykor úgy tűnik, szemben állva közelít, máskor egyértelműnek véljük, hogy hátrál felénk. Butoh-paródiát látunk, s először alig merünk nevetni - mert annyira jó. A székhez érve az alak "kinyílik", megmutatja vonásait, felfedi testét, s katatón, tébolyodott monológba kezd. Ladányi alakja kiégett popdíva, idegrángásos, hiperagresszív, szétcsúszott hisztérika, a showbusiness végét járó terméke. Angolul ismételgeti, ki mindenkinek szeretne köszönetet mondani: először a szokott kliséket halljuk a hálakűrök tárgyként: menedzser, közönség, apu, anyu, satöbbi. Aztán a mikrofonnak, a színpadnak, majd egyenként, önnön alkatrészeinek, lábának, hajának, sőt a saját hangjának is köszönetet mond a rángatózó, sörényét dobáló jelenés, ki a keze ügyébe tett gitárt is kézbe kapja, hogy az egyetlen, löttyedt húrba csapjon. Kegyetlen, gyilkos paródia, az értelem tiltakozó élce ez a figura, melyben sokakra ráismerhetünk. A sztárgyárak által piacra dobott, személyiség nélküli, ám pénzért bármire hajlandó - jobb esetben - középszerű sztárocskák bukórepülését parodizálja ez a pár perces kis tanulmány. Pillanatnyi fényár elvakította szórakoztatóipari molylepkék narkóba, idegösszeomlásba, magányba fulladt, feledésbe merült karrierecskéinek történetei idéztetnek meg Ladányi lehengerlő játékában. S mi soroljuk - ha eszünkbe jut - honi és külhoni, a tömegek tudatába gyömöszölt, "humanoid termékek" neveit, kik látványos leépüléséről szóló tudósításokkal tömve vannak honi bulvárlapjaink is.
A szóló félidejében a táncosnő egy pillanatra a takarásba lép, s onnan új alakban tér vissza. Fején most fekete, bongyor paróka, melyet fekete tintával itattak át. E figurát is rázza az ideg, mozdulataival fokozatosan egész, csipke alsóneműbe bújtatott testét elborítja a freccsenő tus maszatja. Ladányi most valamiféle idegenvezetőt játszik, rajongó, felszínes kékharisnyát, aki Csajkovszkij életéről értekezik, nagyjából a legprimitívebb szennylap-stílusban. A mestert mélységesen rajongja - ezt úgy juttatja tudomásunkra, hogy mikor nevét szájára veszi, teste ijesztő idegrángást produkál. A felszínes, agresszív karakter ugyancsak közeli ismerősünk lehet egy-egy fakultatív turisztikai program idegtépő idegenvezetőjeként, tudásával villongó, frusztrált tudósítóként. A hisztérika megismerteti velünk kedvenc Csajkovszkij-művét is, saját előadásában. Döbbenten hallgatjuk: "Oh, Susanna, / Oh don't you cry for me / For I come from Alabama / With my banjo on my knee". Stephen Foster örökzöld, vadnyugati bárgyúsága természetesen nem Csajkovszkij-szerzemény, s erre az égből a mester dörgő hangja figyelmezteti az időközben tetőtől talpig befeketedett dalnokot. A Thank you Ladányi jutalomjátéka: ellenállhatatlanul szellemes, virtuóz játéka nagyon magasra teszi a lécet, amelyet a két, következő Dimcsev-opus meg sem tud közelíteni.
Gergely Attila és Kovács Lehel Arany duettje nem ment túl egy villanásnyi élc szintjén. A két szereplőt Lakatos Márk, az előadás stylistja egyszerre lenyűgöző s komikus arany-öltözetbe bújtatta. A két révült-bénult, keveset mozduló szereplő a hófehér térben, mint egy '70-es évekbeli, szilveszteri revüműsor, díváját vesztett háttértáncosa kóvályog, hogy olykor kicsit pusmogjon-lassúzzon, vagy egymásra heveredjen, s kifejezze óhaját egymásnak egy közösen készítendő duó ügyében. A látvány hiába csillagos ötös, s hiába a kettős szellemes, karakteres játéka, s egyes, meghökkentő fordulatok ereje - a Golden duet nem indul el, nem áll lábra.
Kovács Martina egy újabb, látens őshisztérika figurájával ismertet meg a program záró darabjában. Dimcsev talán egy forgalmas reptér tranzitjában üldögélve lelt rá erre a gurulós kofferrel furikázó, vörös kosztümös, tébolyult stewardessre emlékeztető, diabolikus nőalakra. Kovács Martinán minden vérvörös: a ruháján, a haján, bőröndjén kívül a teljes testfelülete, a combjára szigszalagozott fésű, s a szalag is. Vörös maszatcsíkokat húz maga után a fehér padlón, amint kilép, kiomlik tartózkodó szerepéből. A szereplő a szemünk láttára alakul át elegáns - ám vészjósló - dámából hörögve bazmegező, őrjöngő lidérccé. Ütemes, párzó mozdulatokkal fetreng a feldöntött bőröndön, eszét vesztve szitkozódik, láthatatlan társakkal perel. Dimcsev egy újabb kortárs jelenséget, a váratlan összeomlást, egy személyiség szemvillanás alatti elborulását, a külső és a belső közt tátongó, elképesztő szakadékot ábrázolta merész módon. A jelenet azonban - a férfi-kettőshöz hasonlóan - mégis jelentéktelenségbe fulladt. A téboly-jelenet lezáratlanul szivárgott el a színpadról.
Halász Tamás
