Igazán örülök, hogy én méltathatom az egyik legbátrabb, legszellemesebb hazai koreográfusnőt, Hód Adriennt, mert régóta ismerem és szeretem a munkáit. Hód Adrienn, ha akarna, nyilván továbbra is tudna elegáns, szigorúan szerkesztett táncdarabokat komponálni, hiszen ezt már számtalanszor bebizonyította. De úgy tűnik, minél virtuózabb és "megbízhatóbb", koreográfus lehetne, annál kevésbé akar az lenni. Ezért egyre inkább arra érdemes figyelni, mi az, amit tudatosan kerül, mi az, amiről önként lemond. Mert senki ne ringassa magát abba a tévhitbe, hogy az az út, melyen a koreográfus az utóbbi években, a Fészek című darab óta elindult - és amelynek a végleteit jelenleg, a Pont, illetve az ominózus, Kapcsolódjunk és bömböltessük c. darabbal ízlelgeti - csupán véletlenszerű. Nem az: elszánt kísérlet, melynek során a táncszínpadi szerepeket és kliséket sorra felmutatja, kinevetteti és dekonstruálja. Ismerős lehet a szándék, a 60-70-es években a posztmodern tánc megteremtői álltak elő hasonlóval, de Hód Adrienn munkája nálunk még mindig kakukktojásnak számít. "NEM kell a látvány nem kell a virtuozitás nem kell az átalakulás és a varázslat és az utánzás nem kell a csillogás és a sztárok felsőbbrendűsége nem kell a hősiesség nem kell a hősietlenség nem kell a szemét képi világ nem kell az előadó vagy a néző bevonása a darabba nem kell a stílus nem kell camp nem kell az előadó trükkös csábítása nem kell az eredetieskedés nem kell megrendítő jelenet és megrendülés." - írta Yvonne Rainer már 1965-ben.
A Kapcsolódjunk... egy fiatal táncos kudarctörténete. Üdítően friss, önreflexív, önironikus munka, melyben Hód Adrienn az összes tipikus, színpadi léthez kötődő helyzetet szisztematikusan és radikálisan kifordítja. Vass Imre magányos próbája a sikertelen kísérleteknél önmarcangoló farkasüvöltésbe torkollik, a megalázó próbatáncon a szigorú felvételiztető bőrébe bújt Garai Júlia úgy sorolja a pályázó összes gyengeségét, mintha elégedetlen vevő lenne egy marhavásáron, a közönség bevonásából privát randevú-megbeszélés kerekedik, a nézőket pimasz rutinnal tapsoltatják a szereplők. A táncosok bármikor identitást cserélnek, a legintimebbnek tűnő helyzetekből is kiásítanak/kikacsintanak, idézőjelbe teszik saját előadói szerepüket, ráadásul tetszőlegesen tologatják a színpadi tér határait. Hód Adrienn darabját ellenállhatatlan abszurd humor jellemzi, és ez egyértelműen Garai Júlia és Vass Imre, illetve a komédiázásban olykor a táncosokon is túltevő zenészek - Mizsei Zoltán és Temesvári Balázs - személyes varázsának, gátlástalanságának, könnyedségének tudható be. Végül rezignált utóiratban tudatják velünk, hogy a főszereplő táncos divattervezővé avanzsált e terméketlen kitérő után, amit a kortárs tánc jelentett neki: bárcsak magánügy lenne, de nem az. Ebben a végignevetett egy órában sajnos több derül ki a hazai táncospálya dühítő létbizonytalanságáról, mintha átfogó statisztika készült volna a témáról.
