A Labirintus alkotói bebizonyították, hogy a sokszor elavultnak ítélt, múzeumba irányított hagyományok újraértelmezése nemcsak lehetséges, hanem egyenesen kívánatos, sikerrel, új minőség létrejöttével kecsegtető művészi vállalkozás.
A Bartók-trilógia második darabjának készült előadáson a zeneszerzőtől egy hang sem csendül fel, cselekmény vagy konkrétan értelmezhető történet nem szövődik, de még Bartók népdalgyűjtésére utaló folklór-összeállítás sem díszeleg. A trilógia első darabjában, a Kincses Felvidékben ez utóbbi (tudniillik Bartók felvidéki gyűjtését "követő" tánc- és dalcsokor) látható-élvezhető - ízléses, korszerű látványelemekkel és néhány, zongorán megszólaltatott Bartók-motívummal megkomponált keretben. A Labirintusban absztrakt képek követik egymást, amelyekben a néptánc csak átértelmezett motívumokban fedezhető fel. A viseletnek csupán egyes részletei rusztikusak, azok is csak épphogy, Sáry László zenéjében pedig konkrét jelentés nélküli verbális szöveg, hordódob, slágerparódia, de néha még motorzaj, autótülkölés és "letölthető mobilcsengőhangok" is hallhatók. Az előadáson mégis valami bartóki történik.
"Színházias" a kezdet: Herczku Ágnes különös dalt énekel, egy táncos Kovács Gerzson Péter Magentáira emlékeztető szólót lejt, a többi szereplő két oldalról érkezik. Nem a falu népe gyűlik össze esti kvaterkázásra a fonóban, hanem absztrakt színteret metaforikus alakok népesítenek be. A sötét ruhás, kalapos-kabátos férfiak és nők megjelenése (jelmez: Szűcs Edit) egyszerre emlékeztet az expresszív német táncszínházra és egy flamenco táncnyelven kibomló, drámai García Lorca-előadásra. A szürreális, fekete (mese)figurák közé hétköznapi ruhát viselő emberek keverednek, a (néha lidércfénnyel világító) csoportok között emberpárok keresik útjukat, a zenébe (vagy éppen a csendbe) emberi (esetenként eltorzított) szavak szövődnek, vagy Weöres Sándor-versrészletek idézik fel a babonák, ráolvasások világát.
A Kovács Gerzson Péter rendező-koreográfus által jegyzett alkotás (társrendező és -koreográfus: Mihályi Gábor) alkotói nem Bartók alakját akarták megidézni (például a zeneszerző műveivel, cselekedeteivel), hanem Bartók útjára próbáltak lépni.
Bartók szellemiségének megfelelően az jár el, aki saját korát a múltból (is) szemléli, és a feltárt, megismert előzményeket azért szedi szét darabokra, hogy az "alkatrészeket" a jelenben újra összerakva, egyszerre utalhasson a tegnapra és a mára. Divatos kifejezéssel élve: előbb dekonstruálni kell, hogy létrejöhessen a konstrukció.
Kísérletezni, járatlan útra lépni mindig jóval kockázatosabb, mint jól bevált eszközökkel operálni. A Labirintus bemutatása különösen bátor tettnek minősíthető, hiszen a MÁNE közönségének nagyobbik része a hagyományok autentikus ápolását várja el a társulattól. De az együttes vezetői jól tudják: a néptáncművészet hosszú távon csak akkor őrizheti meg (tarthatja a figyelem előterében) a nemzedékek által összegyűjtött páratlan kincseit, ha képes kortárs művészetté válni.
