Új színt lopott a Bloom! a hazai táncpalettára, frisset, üdét, fiatalosat. Ha nem tudnánk, hogy az ötfős nemzetközi alkotógárda (Dányi Viktória, Molnár Csaba, Sebestyén Tímea, Solinas Moreno, Igor Urzelai) többségében magyar táncosokból áll, megkockáztatom, fel sem tételeznénk, hogy bemutatkozó előadásukhoz, a City-hez vajmi közünk is lehet, szemlélete annyira eltér az itthon honos csapásiránytól. És mégis.
Mindebben persze nem kevés szerepe lehet annak, hogy Dányi Viktória és Molnár Csaba is sokat dolgozott az utóbbi időben külföldön, volt hát hol magukba szívni egy kis friss levegőt, a spanyol és olasz fiú pedig eleve más kultúrát képvisel, ami így együtt most meglehetősen termékenyítőleg hatott egymásra, a kölcsönös nyitottság, a meglelt közös hullámhossz egy egészen sajátos kiállású, okos és fantáziadús előadást szült.
A City mozgásba szőtt politikai pamflet, identitásfürkésző és preferenciavizsgáló talk show, ahol nem hagyományos kér(d)és-felelet játék zajlik, hanem parancsszavak röpködnek, míg az arra érkező válaszok nem szóban, hanem mozdulatokban fogalmazódnak meg.
Orwell szelleme lebeg a Bloom! városa felett, a színpadon önmagukat (is) alakító táncosok pedig nem kevesebbre vállalkoznak, minthogy felvegyék a kesztyűt a láthatatlan Nagy Testvérrel, aki szenvtelen géphangon küldi ukázait, teszteli, ugráltatja, irányítja őket olykor a végkimerülésig. Rafinált, ügyes kis darab ez, úgy képes szólni az élet legközhelyesebb dolgairól, elsősorban általános politikai, társadalmi kérdéseket feszegetve (mint demokrácia és diktatúra, egyén és hatalom, egyén és közösség fogalompárjai), hogy nem futkározik az ember hátán a hideg, mert kerüli a moralizálást, tűzzel-vassal irtja a didaxist és gáncsot vet a sablonos formai megoldásoknak.
Egészen újszerű az az észjárás is, ahogy a társulat a mozgáshoz közelít, ugyanis eredendően nem a mozdulatokból indulnak ki, hanem az elhangzó szövegeket, vezényszavakat és utasításokat dekódolják különböző előjelű mozdulatokká, esetenként mozdulatok folyamatává, rendszerévé. A mozgás tehát csupán egy, a szavakra, mondatokra ?elküldött? válasz, jel, üzenet, testreakció, amely azonban a maga keresetlen egyszerűségében is módfelett játékos és szellemes konfigurációkká képes összerendeződni. A válasz olykor csak egy kézfelemelés, máskor meg stilizált gesztusok, pózok, szerepminták, mozgásjátékok követik a hangokat, de ami a legszebb az egészben, hogy a mozdulatok egymásutániságából, rendszerezett rendetlenségéből a jelentésességen túl apró struktúrák, mozgásszekvenciák is kicsíráznak.
Régen láttam ennyire felszabadultan, viháncoló szellemmel létezni táncosokat a színpadon, pedig a könnyedség itt nem is olyan magától értetődő dolog, ha meggondoljuk, hogy a darab tendenciózusan és igen bátran használja a meztelenséget, amit a táncosok minden érzéki töltetétől megfosztva, jelmezként, szerepként, poentírozásként viselnek. Apropó ruha: a jelmeztervezőnek amúgy sem akadt munkája, mert mindenki civilben táncol, ettől aztán még őszintébbnek, természetesebbnek tűnik mindaz, amit jó formaérzékkel és bölcs humorral megörökíteni, feldolgozni érdemesnek találtak abból, amit élhető-élhetetlen világunk közel s távol emésztésre (fel)kínál.
Jól érzékelhetően egy közös, kreatív alkotómunka gyümölcse az előadás, ami csak úgy, fiatalos lendülettel kiszaladt a táncosokból, és az is látszik, hogy nemcsak előadni szeretik a darabot, de létrehozni is nagyon élvezték. Csak örülhetünk annak, hogy ők öten a nemzetközi színtéren összefutottak. Fussanak tovább. Együtt. Drukkolunk.
