Különös hozzávalók szokatlan együttese adja a varázslatot, amely belengi Venekei Marianna Déja Vu című szólóalkotását. A Magyar Állami Operaház Jazz és Tánc című estjén (parádés mezőnyben) bemutatott, mindössze ötperces munka szakralitásával és játékosságával, fennkölt emelkedettségével, eleganciájával hagy mély nyomot nézőjében.
Egy kiváló muzsikus, Horváth Kornél, és egy kiváló táncos, Kozmér Alexandra találkozásának lehetünk tanúi a Venekei Marianna adta, formálta, alkotta keretek közt. Amit látunk, az egyszeriség, a valós idő, sőt, az időből kiragadottság élményét mutatja: zenész és táncos elragadó párbeszédét, közösségét, a köztük ? bármily rövid időre is ? létrejövő, megbonthatatlannak tetsző egységet.
A hangnak ? e roppant fiatal, sokakhoz hasonlóan általam is ebben a műben megismert ? instrumentumnak lélegzetelállító hangjára Venekei Marianna messze méltó mozdulatokat komponált. A pompás formában lévő, rendkívüli precizitással, odaadással dolgozó táncművész kivételes szerepben-helyzetben állja meg helyét.
A szín közepére ültetett muzsikus-Prospero az ölében tartott, leginkább repülő csészealjra emlékeztető, a svájci PanArt által 2000-ben kifejlesztett hangszerével az Opera roppant teréből másodpercek alatt meghitt, intim közeget hoz létre. Magához, magukhoz szippantja figyelmünket: eltűnik a távolság, profán, a körülvevő, eltűnik az öt perccel ezelőtt és az öt perc múlva, eltűnik minden, ami nem a mű.
A hangzás keleties rétegeire (egyenes az asszociáció az indonéz gamelán-zene, a hagyományos indiai tánczenék világára) a remekül felépített, feszes, izgalmas, nemes koreográfia sokféle szálból szőtt, mégis egységes, edzett anyagában rejlik a válasz. Pajkos momentumokkal ízesített, okos és kifinomult játék zajlik a két előadó közt: egyetlen felesleges gesztussal, rezdüléssel sem találkozunk. A fénykörökbe csusszanó, a sötétbe el-elillanó, s onnan pompás jelenésként újra előtűnő test mozgása értelmező és felerősítő, a koreográfia érzékeny szerkezetét apró rejtelmességek, fricskák csipkézik. A virtuóz előadásban izgalmasan csillannak meg a legkülönbözőbb hangulat-szilánkok, s az emberi mellett a kozmikus momentumok: ott van, ?emberből? forgószél örvénylő tölcsére, zenei hangzásként a finoman doboló eső, a sötét és a világos, a pendülőn közeli és a zengőn távoli.
A bársonyosan ölelő, szárnyaló, szinte álombéli hangokra épített tánc, a két virtuóz: a zenész és a táncos jelenléte, látványa, a tér, a fény rajza, egy ? szó szerint hangfordító ? geg, s a remekül választott cím együttesen igazi remekké, mélytüzű, nemes kővé kristályosodik ki Venekei Marianna jelentős, kétszereplős ? mert bizony, tisztán, és az egyenrangúságon alapulón kétszereplős ? szólóművében.
