A Bethlen téri társulathoz nem vendégként, hanem barátként, s nem táncosi, hanem koreográfusi minőségben visszalátogató Katona Gábor és a szükségszerű frissítésen átesett Közép-Európa Táncszínház (KET) együttműködéséből született előadás, a Hangképek számomra a 2009-es év egyik legkellemesebb meglepetése volt.
Nem mintha Katona megelőző munkáival nem szolgált volna rá a bizalomra, és nem adott volna okot reménykedni. Hiszen kisebb-nagyobb lélegzetű kamaraműveivel (ha mindenáron trófeákkal akarjuk mérni a sikert) már számos díjat bezsebelt: úgymint a Zalai Kamaratánc Fesztivál (2002: koreográfusi nívódíj, 2005: fődíj) elismerései vagy a 2005-ös Szóló-Duó Fesztivál duó kategóriájának első helyezése. Csakhát meg-megfordult az ember fejében, hogy a néptáncosként, majd többek közt KET-es előadóművészként ismertséget szerzett, s ? alkalmazott munkáit nem tekintve ? önálló (táncszínházi?) koreográfiáival többségében mégiscsak tanult ?mesterségéhez?, a néptánchoz visszanyúló fiatal alkotónak nem lesz-e túl nagy falat a kortárs tánc egyik legizgalmasabb hazai műhelyében való megmérettetés, ahol egy kortárs nyelvezetre szakosodott, s hellyel-közzel bizony még megszelídítésre váró csikócsapatot kell ?betörnie?.
Nos, örömmel kijelenthetjük: Katona Gábor maradéktalanul megfelelt ezen elvárásnak. S ha volt néptáncosként teljesen más utat választott is, mint a tradíció nagy dekonstruktőrei, Horváth Csaba és Kovács Gerzson Péter (kik közül előző természetesen már többszörös pályaelhagyó), hiszen Katona absztrakciója közel sem olyan személyes és zsigeri, mint elődeié, és inkább a néptánc ritmikai, dinamikai játékát veszi alapul, mintsem, hogy a szókincsét absztrahálja és elegyítse. Szóval: bár nem a már-már klasszikus dekonstruktőri szerepet választotta, hanem a hűvös, kissé racionalista, ugyanakkor szép lírai pillanatokkal is megajándékozó tiszta táncot ? kellő tartalommal bír ahhoz, hogy valami új és reményteljes kezdetnek legyünk hírmondói.
Az előadás hangzó és képi világának tagadhatatlan erénye a változatosság. A sokféle zenei és táncstílus, motívum, impresszió, töredék baráti együttléte és egymásmellettisége. Ami a formai, hangulati, ritmikai és dinamikai váltások (sokszor) ellenpontozó hatása ellenére sem válik eklektikussá, táncmatériájában kezelhetetlenné, kerek, egységes egész benyomását kelti. Katona ugyanis végig kézben tartja a gyeplőt. A stílusformák átfedésével, egy-egy mozdulat vagy mozdulatsor tovább- és visszajátszásával, a jelenetek egymásba úsztatásával vagy éppenséggel a különállás markáns hangsúlyozásával elegánsan bűvöli össze a darab belső harmóniáját. Ebben persze kezére játszik a hasonló elvek szerint szerkesztett zenei matéria is: amely részben mixelt hanganyag (zeneszerző: Csodafarkas), részben a táncosok által élőben előállított spontán ?hangjáték?.
Az előadásnak e két stílustörő rétegéhez aztán hozzárakódik egy harmadik is: a Bethlen téri ?színházterem? készen kapott adottságai, amit Katona látható élvezettel ki is aknáz. A Hangképek ilyenformán szigorúan helyszínspecifikus előadás.
A darab varázsa, ahogy térben, hangban és mozgásban folyamatosan újabb és újabb kapuk nyílnak meg, akár egymással párhuzamosan is, s ahogy e különös, zengő-bongó, mozduló-rebbenő labirintusban a koreográfus vezet bennünket azáltal, hogy hol egy pontra fókuszáltat, hol pedig megosztja a figyelmünket több mozgásakció között. Érdekes, szellemes játék ez, melyben az egy-egy igazán elkapott mozdulathoz vissza-visszasikló lendületes csoporttáncoknak ugyanúgy helye van, mint a monotóniáig gyalult monológoknak, vagy az érzékenyen odalehelt apró gesztusoknak, mint például egy függönyérintés. Lehet táncolva fényfogócskát játszani, erőteret letapogatni, kortárs klasszikust (meg)idézni, labirintusban bolyongani, néptáncelemeket felhasogatni, diszkós mozgásformát amputálni. A hang lehet szájmaszk alól kipréselt lélegzet, sejtelmes fúvócső-szerenád, térdre, könyökre szerelt fémbizgentyűkkel végzett harangjáték.
A sokféleség itt gazdagság, s véletlenül sem megy a harmónia rovására.
