Duda Éva: Lunatika című darabja a 2009-es év kortárs tánc meglepetése, és különösen akkor örülhetünk, ha a koreográfus eddigi legjobb arányérzékkel tálalt előadása valóban egy társulat születését előlegezi. Technikás tánc, pontos elgondolás mind tartalmilag, mind formailag, klappolnak a képek, a zenék, élesek az interakciók, de mégis megmarad az egész mögött valami kékes-narancsos derengés, titokzatosság, borzongás, ami talán a közös eredetre, kulturális múltra utal, és, amit a színpadi fények is erősítenek. Meztelen testek egymásnak feszülésével indul az előadás, egy vászonra vetítik a héjanászt, aztán mindvégig, a színpadon is jelen van az őrület, az örvény, a tudat, egyszersmind a kollektív tudat kialvatlanságból eredő féléber állapota, amit a cím is ígér (ilyen módon az sem hiába adatott). Duda Évát az utóbbi években leginkább a Közép-Európa Táncszínház, a MU terminál és a Szegedi Kortárs Balett társulatának alkalmazott koreográfusaként és alkalmanként minimum érdekes, intelligens, történetes saját művekkel előhozakodó alkotóként ismerhetjük. A Lunatika az Aréna című, szintén ősi energiáktól működtetett előző műve gondolatiságához és hangulatához áll a legközelebb, ám érettebb testvér, dinamikusabb, és tisztább tükröt tart elénk, egymással folyvást dominancia harcot folytató emberek elé, de úgy, hogy elkerül mindenféle didaktikát, pusztán érzetekre és a mozdulatok dinamikájára hagyatkozik. Egyetlen nagy lélegzetvételtől számított lendületben, ezen belül persze duók, triók, kvartettek összecsapásában fogalmazza meg az ellentéteket, a nemek szembenállását, meg általánosabbakat is, két ember konfliktusait, a hordán belüli lehetséges viszonyokat. Végig feszült a figyelem, akár a táncosok izmai, illetve pulzál, mint a fények és a ritmusok, és hol a pusztító vad ösztönök törnek elő, a robbanékony mozdulatok, hol a másik véglet, az önfeladás, a kifeszítettségben való nyugalom, a tetszhalott állapot, hogy aztán újra kezdődjön, akár epileptoid tánccal az egész dialektika, az élet maga. Nagyon aktuális konfliktusokról beszél a darab, mégis rituális, ősi táncokat idéz, egy újra megalkotott hagyományt. Science-fiction ősemberekkel, vagy archaikus kaland szájberfigurákkal, nem lehet tudni pontosan. Duda saját, hightech ápolási osztályt idéző díszlete, határozott elképzelése a kortárs színpadi táncról, Kunert Péter, az állandó zeneszerző morajló, vagy élesen csengő ambient zenéje, Kovács Gerzson Péter geometrikus, de lágyan lekerekített fényépítményei és főképpen a sokfelől érkező táncosok - Bora Gábor, Hámor József, Jónás Zsuzsa, Lázár Eszter, Mikó Dávid, Simkó Beatrix és Tuza Tamás ? képessége, valamint erős képzettsége kellett ahhoz, hogy a világ legjobbjaival, a belga Ultima Vez kemény kontakt produkcióival is összemérheti magát.
