A Budapest Tánciskola év végi szereplése a Trafóban immár hagyományosan a próba, a megmérettetés terepe. Megszokottság és meglepetés változó arányban keveredik: újabb és újabb generációk élnek a meghívott alkotók, vagy éppen a saját tanáraik által létrehozott koreográfiák lehetőségeivel. Ugyanakkor a "műhelymunka", a közös kísérletezés, a "megmutatkozás", az együtt-táncolás öröme mellett, a "pedagógiai célokon" túlmutató minőségek forrásává is válhat. A 2008-as estéken bemutatott koreográfiák közül - a tanulmányait Prágában, majd Rotterdamban végző, Budapesten Cunningham-technikát oktató - Vladislavá Malá munkáját az egységes látvánnyá szervezett színpadi világ megteremtésének képessége emelte ki. A monokrómban tartott színvilág; a dinamikai és hangulati váltásokat is követő fénydramaturgia; a testeket szoborszerűvé formáló, vagy árnyéksziluettként körülrajzoló megvilágítás, a zenei kollázs hol szaggatott, hol pedig szelíden áradó vonós- és zongorafutamai, robbanékony ütős-zenéje, mind ugyanannak a letisztult látásmódnak a megjelenési formája. Ebbe a közegbe ágyazódnak bele az egyéni és csoportmozgások folyamatosan változó, pontosan és elegánsan megszerkesztett mintázatai.
A kiinduló állapot aszimmetriája adottság: hét táncos van a színpadon - négy lány, három fiú. Mindig marad egy magányos, egy másképp "működő" szereplő, aki azonban mégis a rendszer része. Nincs hierarchia: a testek egyenrangúak, akárcsak az általuk bejárt, megtapasztalt irányok és helyek is a térben. Harmónia diszharmónia párhuzamosságok és átrendeződés: a beépülő, "tovább adott" új mozdulat, tempó vagy irány, egyben új lehetőséget is jelent. Az időben kissé "elcsúsztatva" összefűzött néhány perces mozgás-szekvenciákat a társas társtalanság finom aszimmetriái: a szólók, duettek, triók, kvartettek egymásba alakulásai szervezik eggyé. A sokrétű, de mégis egységessé ízesülő mozgásnyelv fiatal táncosokat próbára tevő nehézségi foka jelzi a partneri viszonyt, miközben lehetőséget teremt az összhang megtalálására, a közös tér és idő megélésére.
A darab első felében mindez szinte igazi fizikai kontaktus nélkül zajlik: inkább a párhuzamosság, az egymás mellettiség a jellemző. Nincs igazi kommunikáció, de van igazodás: történetek helyett egy geometrikus struktúra részeként mozgó, elkülönült testek - egy zenedoboz felhúzható figurái, vagy éppen test-sorminták. Kezdetben mintha még nemek szerint is szétválasztódna a dinamika és a mozgásanyag, azonban ezek a látszólagos határvonalak később elmosódnak. S bár végig meghatározó marad a nem narratív, érzelmekkel és "jelentéssekkel" kevéssé terhelt, stilizált mozgásnyelv, a nemek keveredése, a kézmozdulatok és érintések, az "üres" ölelések kirajzolta másik test hiánya, a szoros közelség intimebb hangulatot, mikrotörténeteket teremt. Akárcsak a támaszként, vagy az energianyerés eszközeként használt testek, az egyensúlyi helyzetek szoborszerűen kimerevített pillanatai a darab vége felé, a három fiú-lány pár párhuzamos duettjében. De persze felbomlik ez a viszonyrendszer is: egy társ nélkül maradt lány hátrál befelé a csoportozatba. S legvégül mindenki belemagányosodik a maga kis fényketrec-négyszögébe, s azon, mint egy talpazaton mozogva-forogva a sötétbe olvad: hiszen valami állandóan mozgásban tart, mindig tovább lendít, csak a változás vágya állandó - Mennék...
