Soha nem törvényszerű, hogy egy jó táncosból automatikusan jó koreográfus is lesz, sőt, még csak nem is túl gyakori dolog. Fehér Ferenc esetében attól lehetett tartani, hogy az az eredeti, nyers, ?ösztönös? mozgásnyelv, amit ő tud, egyszerűen átadhatatlan. Aztán kiderült, hogy bár táncosként nagyszerű volt a korábbi, animálisan nyers szerepeiben, saját koreográfiáiban nem feltétlenül ezt az utat folytatja. Hogy koreográfusként sokkal reflektáltabb, derűsebb, ironikusabb is tud lenni. És az is kezdett kirajzolódni, hogy a vele dolgozó táncosok valahogy rendre felszabadultabbá, oldottabbá válnak a színpadon, mint más szerepeikben. Már a Dűnék esetében, vagy a MU Terminálosok számára készített B.A.HA.P.Á. során is kiderült, hogy Fehér Ferenc táncosai szemtelenül jól érzik magukat előadás közben, hiszen a szó eredeti értelmében véve: játszanak. Ez már csak azért is skandallum, mert a klasszikus elképzelés az, hogy a táncos mazochisztikus gyönyörrel gyötri testét-lelkét, a koreográfus pedig Cipolla-szerű bűverővel és vasszigorral hozza ki belőle a legtöbbet. Ebben valahogy sosem hittem. A szabadságban, a humorban, a játékosságban, a kölcsönös, egyenrangú viszonyokban, az ötletek áramlásában viszont igen, és számomra nagy öröm azt látni, hogy Fehér Ferencnél mindez megvalósul. Meggyőződésem, hogy a Tao Te lazasága, humora, eredetisége is ennek a nyitott és kíváncsi alkotói attitűdnek az eredménye.
Fehér Ferenc mintha mindig archetipikus történeteket mesélne el, melyeket magunk rakhatunk össze, hiszen az értelmezési mezőt végtelenül tágra hagyja, nem köti meg az asszociációkat. A darab kezdetén két higanymozgású, izgága fickó kap össze egy falat kalácson. Végletesen összetartozó lények ők: lehet, hogy testvérek, lehet, hogy tükörképek, de megeshet az is, hogy valóban ellenfeleket látunk, akik az utolsó falatért marakodnak. Játékos, könnyed, ?harc nélküli harc? zajlik közöttük. Stilizált küzdelmeik egy burleszk szereplőit, egy számítógépes játék hőseit vagy éppen marionett-figurákat is eszünkbe juttathatnak. Puha légbokszolásuk, gyors összeugrásaik, groteszk viadaluk néha olyan ártatlan, lágy és vad, mintha csak két kölyökmacska esne egymásnak. Átugorják a másik testét, miközben lazán továbbgörgetik a földön, zakójánál fogva teszik arrébb a másikat, egymás tehetetlennek tűnő testével dekáznak, vagy éppen egyetlen, harcias fújással győzik le ellenfelüket. Meghitten egymás hajában kurkásznak, de bármikor el is gáncsolhatják egymást. Láthatatlan szálakkal vannak összekötve, mint az egypetéjű ikrek, de örökösen ugrásra készen állnak. A támadó fél még nem is gondol az ütésre, amikor a másik már lebukik, hogy elkerülje.
Fehér Ferenc és Dózsa Ákos kettőse megkapó, üdítő látvány, Fehér Ferenc sugárzó, szuggesztív, vibrálóan izgalmas lényét Dózsa Ákos melankolikusabb, kamaszosabb, szelíd, de meglehetősen elszánt figurája ellenpontozza. A lépésanyag olykor egészen akrobatikus, máskor pedig ironikusan egyszerű: a street dance-ből kölcsönzött, villámgyors pördüléseket, forgásokat pimaszul együgyű, rongybáb-szerű lépegetés követi. A darab eredetisége a kontakt-technika, az utcai táncok, a civil mozgások vagy a különböző sportokból átvett mozdulatok egyedi mixelésén túl abból is adódik, hogy koreográfus a perspektívát is variálja, például az egyik bokszjelenetet 90 fokkal elforgatva, nem állva, hanem fekvő helyzetben mutatja meg. Karakteres és friss ez a darab, tele kreatív, humoros mozgásötlettel, melyek nem köszönnek vissza sehol máshol. És talán éppen ez az üde, ártatlanul szemtelen nézőpont az, ami miatt Fehér Ferenc pár év alatt a nemzetközi táncfesztiválok egyik legkeresettebb magyar koreográfusává vált.
