Bár nem az eufóriába esés, érzelmeim végletes felkorbácsoltatása igényével indultam a Merce Cunningham Dance Company évtizedeket késett, magyarországi bemutatkozó előadására, mégis kissé csalódottan léptem ki a MŰPÁ-ból a világhíres társulat estjének végén. Az előadásra készültemben, majd az est után James Klosty remek Cunningham-portrékötetét lapozgattam, mely a társulati fénykor idején (1975) született, és birtokomban lévő utánnyomása is grandheur idején látott napvilágot. A kötetben Cunningham alkotótársai, kollégái, kortársai vallanak a modern tánc egyik legnagyobb alakjáról, s a prózai vagy lírai textusokhoz a szerző parádés fotóanyagot is mellékelt. A mester, aki nyolcvanhetedik évét alig két hete töltötte be, képek tucatjain látható: táncol, próbát vezet, reptéri futószalagról emeli le a bőröndjét, egyik fotón felszabadultan röhög, egy másikon - talán véletlenül csípték el - szomorúan mered a tükörbe. Bárhol, mindenhol: sisteregni látszik körülötte a levegő.
Nonkonformizmus, szelídség és vadság, lobogás, szemtelenség, tűz, elhivatottság, szerelem árad ezekből a képekből. A széttáncolt cipőről készült közeli, a társulat tagjai a réten, táncolva és piknikezve, majd az éjszakai Szent Márk téren, máskor málló falú, lepukkant próbateremben - minden olyan végtelenül igazi és életszerű, keresetlenül eleven. A lapokon társművészeti óriások is megjelennek: John Cage, Cunningham évtizedekig volt társa, alkotói másik fele, aztán Andy Warhol a polaroid gépével, Rauschenberg, Jasper Johns és mások.
A legendás, több mint fél évszázados együttes budapesti vendégjátékából a fent említett tűz, elevenség, a - mindenféle értelmű - "mozgásban lét" érzete hiányzott. Nem állítom kizárólagosan, hogy az első koreográfiáját 1942-ben megalkotó Merce Cunningham és társulata felett eljárt volna az idő. E gondolatainkat elhessegetendő, a magyarországi bemutatkozó előadás programjában egyaránt megtalálhatunk félszázados, és csupán hét esztendeje keletkezett koreográfiát. Nem éreztem ezúttal azt a múzeumi hangulatot sem, mint például a Jose Limón társulat budapesti, operettszínházi előadásán, mikor a megrendült tisztelet és az unalom elegye kevergett bennem, míg szorgosan habzsoltam a látványt. Ahhoz (ehhez) Cunningham túl közeli, túl kortárs. Művészete nélkül a mai modern tánc bizonyosan, és alapvetően más képet mutatna mint most (ugyanez érvényes persze Limónra is). Mégis, az estet nyitó, szárazon ésszerű, szikáran szerkesztett, átvitt értelemben is merev derekú Suite for Five öt táncosát figyelve, hamarosan pislogni kezdett figyelmem lángja. A klasszikus alkotást a társulat félszázados jubileumára rekonstruálta, újította fel egy jelenlegi táncos, Robert Swinston. Egy absztrakt táncalkotás esetében bizonyos értelemben nehezebb pontosan artikulálni aggályainkat, nemtetszésünket: az egyszínű dresszekbe bújtatott ötök szikár, "lecsupaszított" (ez mit is jelent pontosan?) mozdulatai precizitásukkal, hűvösségükkel ugyan hatnak, de pont általuk tetszik az előadás "lejárásnak", hű és mechanikus követésnek, akárcsak egy szenvtelenül pontos festmény-másolat. A koreográfia szeletei, rétegei jól fedik egymást, akárcsak az igen látványos páros ugrásokat bemutató táncospárok teste. Az egész játékból azonban hiányzik az érzelem, az indulat: megtekintjük, mint egy rekonstruált műtárgyat egy múzeumi tárlóban, és várjuk a következő darabot.
A kiadott leporellóban harmadikként szerepel az első műsorszám, utána másodikként valóban a második következik. A Biped a nagyszerű Gavin Bryars - ki bő évtizede a Petőfi Csarnoknak is vendége volt - azonos című zeneművére keletkezett, 1999-ben. Az akkor nyolcvan éves Cunningham igazán izgalmasan alkalmazta benne az új vizuális attrakciókat: a színpad teljes tere elé vont, leheletfinom tüllfalra a játék nagyjából ötödik percétől folyamatosan mozgókép vetül. A lézeres fényű dresszbe bújtatott táncosok falanszteri jéghidege olykor kifejezetten jólesik a szemnek, ám egyértelmű, hogy a Biped e vetítés nélkül hamarosan menthetetlenül unalomba fulladna. A játék tényleges főszereplője a nagyszerű technika: a szinte teljesen áttetsző, mégis tűéles képeket hordozó vásznon virtuális táncosi testeket látunk. Nem valós emberalakokat, s sziluetteket (mint a DV8 közelmúltban Budapesten is bemutatott, nagyszerű előadásában, a Just for Show-ban), hanem térben mozgó emberalak-grafikákat. Mintha tetőtől talpig feketébe öltözött, tarka, foszforeszkáló festékkel, kalligrafikus ábrákkal borított alakokat látnánk: térben fordulnak ezek a számítógépes animáció megteremtette, újrateremtette figurák. A műsorból megtudjuk: "a táncosok mozdulatait, de nem fizikai megjelenésüket Paul Kaiser és Shelley Eshkar digitális képekké alakította át". Ha jól kapizsgálom, a két vizuális művész különféle, testre erősített érzékelők, helyzetjelzők térbeli elmozdulását rögzítve tapogatta le a mozdulatokat, végtelen adatsorokat létrehozva teremtette újra a táncoló testet, hasonlatosan a rajzfilmek legújabb generációjának technológiai magvát adó, animációs eljárásokhoz.
Szép ez a vetítés, és izgalmasak a felületen megjelenő sávok, csíkok és mozgó felületek: néha mintha egy fénymásológép hatalmasra nagyított leolvasó felületét látnánk, mely mögött ott mocorog az élet, sterilen, irizáló kosztümökbe bújtatva, fémesen csillogón, fényesre sikáltan, de mégis eltiporhatatlanul. Fényes héjak a vásznon, emberi testek színpompás, látványos kérgei ? az összhatás valóban zavarba ejtő, hiszen annyira élethű, dacára az eleven test hiányának. Hosszan tekereg a koreográfia a vetítéssel festett, letapogatott vászon mögött, mely ? mint egy finom, szeletnyi pára, csak megvilágítva látszón ? végül is elzárja a színpadot a nézőtől. A zenekari árokban (!) élőben csendül fel Bryars különös muzsikája. A magasztostól a szinte infantilisig, a karcostól a már-már fülbemászóig sokféle dallam kel életre a zenészek kiváló tolmácsolásában. Közel ülök, így jól láthatom: Bryars zeneművének hangszerarzenáljából olyan izgalmasan profán instrumentumok sem hiányoznak, mint az üvegtálka (ezeket összedörzsölik, hogy így földöntúli hangokat hozzanak létre), a kavics, vagy a cserépdarab.
A hosszadalmas est harmadik műsorszámára erősen megfogyatkozik a közönség: a második szünetet követő Sounddance-ra a hajdani teltháznak legfeljebb a fele kíváncsi. Bánhatja, aki elment, mert e harmincegy éves alkotás talán a legerősebb, legemlékezetesebb a triászból. David Tudor Untitled (vagyis Cím nélkül) című alkotása elektronikus gerjedésekből létrehozott, szinte az elviselhetőség határain is túllépő zörejzene. Egy olyan korból, melynek mitizált, bűvös jelentőségű újdonsága, vívmánya a számítógép volt, a mesterséges intelligencia, mely programozhatatlan, majd programozható neszeivel, működése akusztikus jeleivel sokakat varázsolt el...
Halász Tamás
forrás: kontextus.hu
