Legyél te is Strindberg-hős
August Strindberg 1888-ban született drámájának, a Júlia kisasszonynak (Fröken Julie) számos, különböző műfajban feldolgozott előadása, adaptációja születik napjainkban is: legutóbb filmre például 1999-ben vitte a brit Mike Figgis (első, mozgóképes változata természetesen Svédországban született, először még 1912-ben, majd hangosfilmen 1951-ben), a műből készült legfrissebb magyarországi bemutató pedig pár nappal Bozsik Yvette Társulatának premierét követően, a Vidám Színpadon, Varga Zoltán rendezésében látható.
A drámát születése után egy évvel, Koppenhágában mutatták be, főszerepét Strindberg színésznő felesége, Siri von Essen játszotta. A Júlia kisasszonyt megütközéssel fogadta a korabeli közönség: a szerző szülőhazájában csak 1906-ban merték először színre vinni. Napjainkban a drámaíró alapította, stockholmi Intima Teaternben látható konzervatív, hagyományőrző előadása.
A színmű első táncváltozatát 1950-ben alkotta meg a svéd moderntánc nagyasszonya, Birgit Cullberg. Koreográfiájához Strindberg nagy tisztelőjének, Ture Rangström zeneszerzőnek a dráma ihlette kompozícóját használta. A Cullberg-előadást 1950-ben Västerasban mutatták be, s azóta számtalan társulat betanulta (1987-ben például Ljubljanában került színre). Cullberg koreográfiájából 1980-ban rendezett nagysikerű, alig ötven perces, remekbe szabott, látványos táncfilmet.
A Hegedűs Géza által a "nőgyűlölet klasszikus drámái" közé sorolt Júlia kisasszonynak jómagam két, egymástól roppant módon elütő (prózai) feldolgozását láttam Bozsiké előtt.
A már említett stockholmit (rendezte: Stefan Ekman), a Strindberg emlékét darabjai meglepően korhű stílusban színen tartva őrző színházban, hol még arra is külön felhívják a nézői figyelmet, hogy a szünet végét jelző gong is Strindberg-korabeli. Mindennek értelmében a színpadon tombol a naturalizmus: mintha csak a híres stockholmi skanzenben járnánk, ünnepnapon. A kisasszony és családja udvarházának konyhájában, a darab leghangsúlyosabb helyszínén edények tucatjaiban rotyog a Nyárközép-ünnep, a svéd Midsommarfest (vagyis Szentiván-éj) ünnepi lakomája, hegyekben áll hozzá a nyersanyag, sürögnek-forognak az udvartartás szolgálói, körben csinos (festett) nyírfaerdő keretezi a színpadot. Ragyognak a lovaglócsizmák, fénylenek a libéria-gombok, ropog a kötény, koccan a kés a vágódeszkán. Csuklik a fej, s ragad le a szem az első húsz perc után.
Az Európa-hírű Rigai Új Színház előadása (rendezte: Mara Kimele) egy hosszúkás felvonulási épületben látható. A széles, alig kétlépésnyi mélységű színpad előtt két sor szék a nézőknek, a színészek (Jean szerepében a nagyhírű rendező, a Trafóban is bemutatott némajáték, a parádés Hosszú élet direktora, Alvis Hermanis remekel) karnyújtásnál közelebb hozzánk, szinte köztünk játszanak. A színpad itt is a konyhát mutatja, hófehér minden, kevesebb a tárgy, de minden valószerű, s működik, igazi. A túrószűrő szitából csepeg a savó, lobog a gázláng, a magasban fűszernövények száradnak csokrokban. A széles játékteret alig lehet belátni: a kortalan-ünnepi öltözetű színészek lebilincselő játékát fejét kapkodva igyekszik követni az elragadtatott közönség.
Bozsik Yvette Strindberg-feldolgozásának tere egy padlástéri (loft-) lakást idéz jellegzetes yuppie-eleganciával, kietlenséggel. A Trafó színpadának kiüresített, hatalmas tere raktárcsarnokként kong: a színpadon egy elegáns, törtfehér, fémlábú bőrkanapé, asztal, két szék, az előtérben neoncsövekkel keretezett, sekély vizű négyzetméternyi tavacska és nem több. Kivételesen kevés információt nyerhetett, aki a ház honlapjáról akart tájékozódni az előadásról: a fellépőkről csak annyit lehetett tudni, hogy "előadják: a Bozsik Yvette Társulat táncosai". A nagy tömegben pedig legtöbbünknek esélye sem volt az ajtóra felragasztott, pontosító színlap közelébe jutni. Ezért hát nagy várakozással tekinthettünk elébe: vajon hány szereplővel állítja színre Júlia kisasszony (Bozsiknál: Miss Julie) történetét a koreográfus? Gyakori ugyanis, hogy a legfeljebb díszletnek használható mellékszereplőket egyszerűen elhagyják, mint tették ezt, például Stockholmban, s Rigában is.
A térben először Vati Tamás és Bozsik Yvette jelenik meg. A padlóra fényből formázott, csipkefinomságú reflektor-előtétből kirajzolt szőnyeg vetül. Az egyik széken a "mesterséges külvilág": felnyitott laptop hever. Messze van és nagyon apró, érvényesülni nem tud: időbe telik, míg egyáltalán rájövünk, mi is az a távoli, színes fény...
Az első percekben mintha Bozsik Vati Tamással játszott kettős-előadásfüzérének, trilógiájának folytatását látnánk. Ismét ők a színen: később úgy is érezhetjük, az alkotó kettejük táncjátéki kalandozásait becsatlakoztatja, beleszővi e történetbe, amint azt élvezettel érezhettük a Turandot közfürdő egyes pillanataiban is. Egymásba nyílik két alkotói korszak: az időtlen ketten-létet, s a férfi-nő dominanciaharc örök képeit, mítoszait adaptáló ciklus.
Bozsik megtisztogatja, lecsupaszítja, és radikálisan a maga ínyére formálja a strindbergi történetet. Kettejük alakja újra meg újra feltűnik a történetben, melynek azonban másik három figura a főszereplője... Júlia kisasszony édesapja tágas kastélyában él, s kiszemeli magának Jeant, a délceg, vonzó szolgálót, aki azonban a ház szakácsnőjének, Krisztinának gyűrűs jegyese. Kettejük titkos, társadalmi konvenciókra fittyet hányó, az ünnepi, napfényes éjszakán szárba szökkenő románcán kettős nyomás. A cselédség évődve, Krisztina vad féltékenységgel figyeli a furcsa párt, s Júlia is szorong, hová, meddig juthat el lehetetlen, kaszthatárokon átívelő szerelmük. Jean egy idő után megszimatolja, mekkora hatalom került a kezébe, s játszani kezd a nemeskisasszonnyal, aki a darab végén öngyilkosságba menekül. Bozsik Jeanja Gombai Szabolcs, Júliájának, Krisztinájának alakja, játékosi személye viszont nem teljesen egyértelmű ebben az amúgy is az egymás bőrébe való belebújás lehetőségeivel játszó darabban. Fülöp Tímea finom, fehér ruhájában olykor pont annyira tűnik csendes, törékeny, de bensejében tűzzel lobogó úrilánynak, mint öntudatos cselédnek, mint a darabosabb, nyúlánk (a darab során - angolul - meg is szólaló) Samantha Kettle, kire a jelmeztervező Nagy Fruzsina elegáns, fekete, alakját kiemelő ruhát adott.
A hármas érzéki játékát Bozsik a bőrkanapé köré szőtte: az eleinte a nézőtérre merőlegesen, bal oldalt álló bútort hamarosan szembe fordítják, a szín kellős közepére viszik.
Bozsik nem sokat foglalkozik az egyik legizgalmasabb konfliktushelyzettel, a két, pozíciójában igen eltérő helyzetben lévő nő közti, a férfihez fűződő kapcsolatuk által egyre bonyolultabbá, árnyaltabbá váló viszonnyal, a folyamatos változás képét mutató hierarchia-játékkal. A két nő itt - átlagot vonva - nagyjából egyenrangú, alig érzékelhető hatalmi, befolyásbeli libikókázásuk nem távolítja pozíciójukat egymástól. Cullberg abszolút főalakja a címszereplő: a büszke, öntudatos, hatalmát csekély gátlással élvező Júlia negyvenhét perc leforgása alatt válik bukott, megalázott nővé, aki aztán szívének szegezi a kést, melyet egy kéz nyújt felé az ősei árnyaival vívott tánc-tusa során. Bozsik nem ezt a szálat követi: koreográfiájában mintha állna az idő, de legalábbis hosszan meg-megtorpanna - hangsúlyt a személyek csereszabatossága nyer. A szerző, vagy Vati egy-egy másodpercnyi sötétben lép, oson a hármas azonos nemű tagjának helyére, mintegy felpróbálgatva Strindberg időtlen hőseinek bőrét. A tetszeni vágyó, tetszelgő, magát olykor nőként illegető, az asszonyi érzelmekkel mind gátlástalanabbul játszó férfi alakja áll a táncjáték középpontjában.
A Bozsik-Vati páros pedig időről időre nem csak felbukkan a történetben, de a szereplők alakjában bele is lép.
Pozícióharc, dominancia-vetélkedő zajlik ebben az adaptációban, mely Strindberg kissé avítt drámájától olykor messze eltart, ami önmagában nem baj, hiszen tudjuk, a táncos-koreográfus kedvtelve idomítja (irodalmi, történelmi) nyersanyagát saját, személyes történetéhez, világképéhez. A Miss Julie azonban nem elég izgalmas, nem elég izzó munka. A hatalmas, kongó térbe állított kanapé köré komponált szerelmi háromszög (melyről az Artus Mándy Ildikó koreografálta, emlékezetes előadása, a Kék hétfő jutott eszembe) nem szolgál elég erőteljes karakter-ábrázolásokkal, olykor lagymatag, nem jól követhető, saját rendszerében látszik elveszni. Strindberg markáns, s markáns átalakuláson a szemünk láttára, (naturalista-) drámai gyorsasággal, voltaképpen egyetlen nap leforgása alatt átmenő alakjai itt, Bozsik variációjában elvesznek a hatalmas, jellegtelen térben. Marad a vizitor-koncepció emlékezetes képe, a saját helyzetéből, történetéből Júliává-Krisztinává egy-egy percre átlényegülő Bozsik, vagy a Jeanná változó Vati alakja, a többi félő, gyorsan illan.
Halász Tamás
Fotó: terasz.hu
