Az I. Monotánc fesztivál meghívott produkciói között erre is, arra is találhattunk merészen szélsőséges példát: volt, hogy a külső szem hiánya kiabált az egyébként mély-megrázó tartalom mögül (Kocsis László Szúnyog: Napszámos), de közömbös nézői lehettünk egy hideg, az előadótól távoltartott koreográfia precíz előadásának is (Doris Maria Reisinger: Transitions change developments, ea.: Michaela Pein).
Horváth Csaba ismeri az egyensúlyteremtés (mérleg)nyelvét. Nagyvárosi ikonok című előadásának világa éppolyan koncentrált, mint Pilinszky esszenciális költészete. Ezáltal minden mozdulatából határok reszketnek elő: ki nem mondott szavak, visszafogott indulatok. Megfeszített figyelemmel adja át magát és minket a szent passiónak, olykor iróniával és humorral kopogtatva megfigyelő zárkózottságunkon.
Fehér vetítővászonnal takart tükrök és egy fémváz alkot háromszöget a színpadon.
A tisztán vibráló térbe (színpadkép: H. Cs.) mezitlábas-finoman érkezik a fehér ruhába öltöztetett táncos (jelmez: Benedek Mari). Tér tisztelet, szakralitásra utaló nyitány. Vajon hol járhatunk? Mindigmáshol Budapesten? Lehet, hogy egy másik dimenzióban, mindentudó mátrix-szobában, hiszen a mozgó projektor kivetített világa és feliratai csak a tükörben olvashatók valódinak.
Nagyvárosi ikonok: várjuk a metrót, mindig tudva, merre van a kijárat; giccskörhintán utazunk; s az utcán járva átnéz rajtunk a szentek és Szűz Máriák sokasága a méregdrága üzletek kirakataiból. Nagyváros, nagyélet: "gyémántüres múzeum". Pilinszky versével az egyházat, Horváth előadásával a nagyvárosi életet bírálja. Árny, mint lélek, a test, mint húsgyári termék: Horváth Csaba pátosz és cirkalom nélkül fejével a fémállványt érintve, árnyékától megfosztva halad el a mozgó kép előtt. Majd a futószalagról lekerülvén sztárfotózzák a lélekvesztettet. A leghangsúlyosabbá akkor válik a kép-árnyék-játék, mikor Blaskó Borbála, nevezzük Angyalnak, addig közelít hátulról a vászonhoz, míg árnyékának méhébe nem zsugorodik a kezében tartott vetítőgép világ-képe.
De miért is nevezhető Angyalnak? Boriska (-ahogy a színpadon H. Cs. szólítja) fekete férfiöltönyt visel, haja borzas, arca fehér. Jelenléte fontos. Az előadás kezdetén a tértágító titkos tükörajtóban ül és szóról szóra besúgja, mit meséljen nekünk először szavakban, majd táncban a Férfiú. Ő kezeli a projektort és a fényképezőgépet, kívül- illetve felülálló szemlélő-megfigyelőként. Ő az, aki könyörtelenül kiveszi a nyomorékká változott éhező szájából a végre-villáraszúrt falatokat, miközben a nagyvilágot vetíti neki. Ő a géphangból és széttárt karokból álló helikopteres bűnözőüldözés irányítója. És ő az, ki imához emelt, angyali-ártatlan tapsoló kezei fölött múzsa/áldáscsókot ad táncosunk fejére. Mindenek felett áll. Ez lehet a felvállalt segítségnyújtás, de a koncepció kozmikus szintjébe illeszthető Nemtelen-Mindentudó szerep eredménye is.
A koncepció kozmikus szintje Krisztus-asszociációk felé nyitja meg az előadást, magával hozva a nézőtérre is (meglehet, némi iróniával) azt a márványillatú (templomi) csöndet, mely átcsengett még Led Zeppelin, David Bowie vagy akár az R.E.M zenéjén túlról is. Ilyen kép volt a helikopteres üldözés fejfényei között táncoló ember története, aki a fegyelmezetlen táncetűd után falhoz áll, tán megadja magát?, nem, pimaszul tökéletes vízipisztoly-árnyékkal vizel, majd az Angyal által fénybe helyezett székre ülve oly átéléssel varázsol kábító injekciós tűt, majd zenére fakadó szökőkutat vélt öngyilkos fegyveréből, hogy el is felejtjük, kitől kapta kezébe az önpusztítás lehetőségét .
Végül egy fénycsíkon állva maga elé spriccel, lép kettőt, vízen jár, a szó szoros értelmében - Jézus a művészet oltárán.
" Ez a jel így volt megírva?" "Igen." "Én még mentem volna.." "Igen."
Majd mozdulatban tátogva egy-egy mesterség alázatos munkája. 'Köszönet mindenkinek' - s a vászon mögött az árnyék meghajol.
Bajzák Anna / Bárka Hajónapló Műhely
Fotó: Dunaújváros Online - www.dunaujvaros.com
