A finoman, s hangtalanul izgő-mozgó figura végül hátát mutatva a földre kerül, s halvány fény világítja meg a mozdulatlan testet. Feszült "csend" ez a mozgásban. A közönség türelmetlenül várja, mikor indul útjára ez a test, és mikor láthatja végre táncos arcát.
és ugyan elindul a mozgás, de a test nem egyenesedik fel: arccal a lábai előtt, lassú, lopakodással "mászik" körbe-körbe. A feszültség fokozódik, Ladjánszki nem kifelé táncol: teljes mértékben "benne van" saját köreiben. Van ebben a monoton mozgásban valami méltóságteljes is, ugyanakkor érezni, itt valami nem stimmel, ez egyáltalán nem játék.
Jobbról "bekúszik" egy vállfán lógó női ruha. A körök még egy darabig folytatódnak, majd a szépen lassan felegyenesedő táncos belebújik az érkezett "küldeménybe".
A "felegyenesedett, ruhás nő" táncában mintha önmagával küzdene: hol suta, egyensúlyát kereső bakfis, hol pedig dinamikus, magabiztos, szilárd nő.
Gyakori a saját test vizsgálata: mint aki ismerkedik önmagával, és rá-rácsodálkozik tagjaira, keresi saját lehetőségeit és határait. Le-föl, le-föl: bizonytalanság, menekülés, elvesztés, megtalálás: erről árulkodnak a mozdulatok.
Útkeresés ez, ugyanakkor az erős, energikus színpadi jelenlét mindvégig megmarad. S talán pont ez a kettősség: az elbizonytalanodott kislány, és az őt megformáló hihetetlen erőt sugárzó táncos duettje ragad magával minket, nézőket. Az egész előadás olyan előadás számomra, mint egy mélylélektani vallomás: szabad mozgásasszociációk időrendbe szedve, egészen a magzati kortól a jelenig.
Az előadás végén az addig háttérben játszó hegedűs lassan, játék közben a színpad közepére sétál, s szembetalálkozik a hegedűszólóra szenvedélyesen mozgó táncossal, aki kezét a zenész homloka élé helyezi. Aztán Ladjánszki elundul a közönség felé, erőteljes, lefojtott kézmozdulatokkal, valaki felé, aki ott ül az első sor közepén...
Domonkos Ágnes
