Az újraegyesített Németország régi-új fővárosa bő másfél évtizeddel összeillesztését követően is a dinamikus változás képét mutatja. Ha az ember akár csak egy évet is elveszteget anélkül, hogy idelátogatna, már óriásiakat hökkenhet egy-egy grandiózus újdonsággal találkozva. Utcák épülnek vagy éppen tűnnek el, a semmiből támadnak fel rommá lett épületek, negyedek arculata változik meg gyökeresen, a New Yorkban érzékelhető tempóban. Ebben a múltjával látványosan szembesülő, a jövőjét irigylésre méltó tudatossággal építő városban a tegnap táncművészetéből két, merőben eltérő szemlélettel, szándékkal pazarra formázott szelettel ismerkedhettem meg.
A Trocks kék plakátján a társulat nagy öregje, a parádés Paul Ghiselin hajladozik spicce magasán, Anna Pavlova örökbecsű, A hattyú halála-szólójának virtuóz paródiájából kivett képkockán, körötte esőként szitálnak a hófehér tollak. A Staatsballett előadásának plakátjáról Beatrice Knop, a címszereplő (nekem, az előadás bemutatóján egy másik Sylviához, a nagyszerű Polina Semionovához volt szerencsém) pillant ránk delejesen. A két kép beborítja Berlin központjának közterületeit, ám, Budapesttel ellentétben, e városrészekben például olcsó szafaládét vagy akciós súrolószert hirdető óriás- és egyéb plakátokkal nem találkozni, ettől függetlenül a német gazdaság működni látszik. Hogy is van ez?
A Trocks híre Magyarországra - a társulattal ellentétben - már régen megérkezett: ez nem csoda, hiszen a páratlan csapat harminchárom esztendeje alakult. Az együttesnek a Budapesti Tavaszi Fesztiválon a közelmúltban vendégszerepelt monacói baletthez semmi köze, már csak azért is, mert székhelye New York. Monte-Carlo szerepeltetése a titulusban utalás, fricska a hősi balett-múlt felé, mikor az apró monarchia a klasszikus tánc fellegvárává lépett elő. Az együttes tizenkét napra vette be magát az Admiralpalast falai közé, s két háromrészes programban bűvölte el a berlinieket.
A jelenleg tizenhat tagú formáció alapvetően a klasszikus balett-irodalom legjelentékenyebb alkotásait, vagy azok részleteit viszi színre (bár volt szerencsém tőlük fergeteges Martha Graham-feldolgozást is látni, felvételről). Produkcióik nem egyszerűen paródiák: a mívesen kivitelezett darabok a kiinduló matéria iránti tiszteletről, és elsősorban annak elmélyült ismeretéről tanúskodnak. A Trocks tagjai legapróbb gesztusaikkal, fintoraikkal képesek őrületbe kergetni közönségüket, miközben a legmagasabb technikai tudással valóban precízen el is táncolják az adott alkotást. S ami a legfontosabb, a trouvaille maga: a társulat tagjai kizárólag férfiak. A Trocks mégsem valamiféle balett-travesztishow. Természetesen a női ruhába bújt férfiak meglepő látványa, groteszk bája, a külsődleges és habitusbeli hasonulás, utánzás tökéletességének virtusa erősen meghatározza produkcióikat. Az ember gyakran azon kapja magát, hogy elfeledkezik róla: akiket a színpadon lát, egytől-egyig férfiak, és nem csupán a csontosabb, magasabb, maszkulinabb karakterek (többen a táncosok közül egyszerűen ámulatba ejtenek finomságukkal, légiességükkel).
Rövid életrajzaikat olvasva megbizonyosodhatunk arról, amit a produkciót nézve erősen hiszünk: a Trocks tagjai magasan képzett, tapasztalt, élvonalbeli táncosok, a klasszikus balettet nem mindig jellemző, jól fejlett humorérzékkel, kreativitással.
A társulat estjét rövid, német nyelvű köszöntő vezeti fel: a beszélő rémületes orosz akcentussal, nyafogó hangon tájékoztat a programról, és mentegetőzik, hogy néhány művész betegsége miatt hiányzik. A közönség azonban csüggedés helyett hullámzó röhögőgörccsel reagál. A táncosok állandó művésznevüket használják, melyek szinte egytől egyig orosz nevek (általában híres táncosokéi) frappáns kicsavarásai. Az esten, mint közlik, nem lehet velünk Notgoodenoff művész úr (az ő neve az angol not good enough - "nem elég jó" röhögtető adaptációja), de fellép többek közt Lariska Dumbchenko, Sveltlana Lofatkina, vagy Tatiana Youbetyabootskaya. Utóbbi civil neve egyébként Tibor Horvath, s a színlap szerint Győrben született, a társulati honlapon azonban Svédországban. Az est programjában elsőként Fokin-mű, a Les Sylphides (Chopiniana), egy igazi Trocks-klasszikus kerül terítékre. Bájos, virtuóz, csipkefinomságú humorral elkészített remekmű ez, mely a gegparádé közben elhivatottan ügyel arra, hogy a kereken száz éve, a Marinszkij Színházban bemutatott táncmű szépségét is közvetítse. A következőkben a vendégjáték plakátjáról már ismerős A hattyú halála-parafrázis - ugyancsak Fokin után, ugyancsak száz év messzeségéből - kelt extázist a hatalmas nézőtéren. A rövid mű, a tütüjéből hosszú percekig tollat-pihét hullató táncossal, a drámaiságot tragikomikummá torzító koncepcióval, finom, groteszk gesztusokkal méltán válhatott - a világ talán leghíresebb balett-szólóját átfazonírozva - a Trocks legismertebb produkciójává. A Bach zenéjére Peter Anastos komponálta Go For Barocco George Balanchine világát idézi virgoncul, tehetséggel. Az estet egy igazi klasszikus, patinás ékkő, a Paquita fergeteges, félórás részlet-feldolgozása zárja. A természetesen, autentikusan spanyolos, pompásan kivitelezett jelmezekben táncolók kara, majd szóló-variációi néha már annyira jók, hogy az ember elfelejt nevetni is: a pazar forgásokat, ugrásokat, grand jetéket szemlélve hirtelen elbizonytalanodunk, hol is ülünk.
A Sylvia, e mitológiai témájú nagybalett 1876-ban készült el Léo Delibes zeneművére (Budapesten, a Magyar Királyi Operaházban Campilli vitte színre, mindössze két évvel később). A Párizsi Operában bemutatott táncjátékot az egyik főszerepet (Aminta, máshol: Amintas) is táncoló Louis de Mérante koreografálta, librettója Torquato Tasso Aminta című pásztorjátéka alapján készült. A klasszikust az elmúlt százharminc évben sokat dolgozták át és fel, köztük Serge Lifar, vagy Balanchine. Budapesten Campilli betanítását Niccolo Guerra újította fel, majd Otto Zőbisch és Nádasi Ferenc, aki 1943-ban a háromból egyetlen felvonást formált. 1972-ben készítette el a maga, keretjátékba ágyazott, ironikus, rendkívül népszerű balett-komédia változatát Seregi László.
Frederick Ashton Sylviája ötvenöt éve, a Royal Opera előadásában, a londoni Királyi Operaházban volt először látható, vezető szerepeit (Sylvia és Aminta) olyan óriások táncolták, mint Margot Fonteyn (később Nadia Nerina) és Michael Somes. Az alkotást 2004-ben Christopher Newton rekonstruálta, s a Covent Garden Királyi Operában táncolta ugyancsak a Royal Ballet. A berlini társulat e rekonstrukció németországi ősbemutatójával örvendeztette meg közönségét.
A Trockadero szeretetteli iróniával átitatott estje utáni másnapon kicsit tartottam "A három nővér-effektustól": ismeretes, hogy a halhatatlan hazai tv-paródia utáni időszakban igen küzdelmes fellépések vártak az eredeti mű színészeire, mert a közönség soraiban rendre feltört a vihánc. A mód, ahogy a veretes (fél)klasszikus felújítását az elegáns, értő berlini közönség fogadta, elgondolkodtató. Felmerült bennem a nagy kérdés, hogy vajon 1952-ben volt-e olyan momentuma Ashton balettjének, amelyet nevetéssel fogadott a londoni publikum? Az olykor végletekig kiélezett pátosz képeit élénk derűvel reagálták a Bismarckstrassén, s persze vélhető, hogy a Deutsche Oper Berlin hatalmas, puritán nézőterét zsúfolásig megtöltő ínyencek nagy része látta a Trockadero remek műsorát. Korabeli fotókat megnézve egyértelművé vált előttem, hogy Newton a látvány (s vélem, a mozdulat) tökéletes helyreállítására törekedett. A leírhatatlanul pompás színpadkép, a pazar jelmezek ellenállhatatlan hatást gyakorolnak a nézőre, akárcsak a remekbe szabott, lendületes, eseménydús, a klasszikához képest élvezetesen tarka koreográfia, melyen a porból, a szemünk láttára aranypor válik. A Sylviát, Diána istennő nimfáját alakító Semionova, az Amintát, a pásztort táncoló világklasszis, Vladimir Malakhov, az Oriont megformáló Ibrahim Önal, vagy a Dianaként színre lépő Viara Natcheva egyaránt nagyszerű. A nyilazós-leányrablós, isteni közbeavatkozás és igazságtétel díszítette, kevéssé komplikált cselekmény nem különösebben érdekes, Ashton tetszetős képei, a nagyon látványos össztáncok és a pátosz szándékosan túlsrófoltnak sejthető, szórakoztató percei adják a játék velejét. A három felvonás itt most mindösszesen kettő, és nagyon rövid. A produkció egy méltóképp hosszú, az elegáns estélyik megszemlélésére, pezsgőzésre elégséges időt hagyó szünettel együtt sem hosszabb másfél óránál, ami érezhetően sokakat meglep. A nimfa és a pásztorlány szerelmét elbeszélő táncjátékot látni azért mégiscsak érdemes, ha az ember Berlinben jár. A régi vágású profizmus, a múlt értékeinek állhatatos tisztelete és őrzése lengi be ezt az előadást. Humoros, groteszk, vagy épp felemelő pillanataiból pedig csak úgy árad a grandeur, mely fogalom tisztázásához a ma Budapestjén leginkább a szótárhoz kell fordulnunk, a jegypénztár helyett.
