A Dunaújvárosban megrendezett I. Monotánc Fesztivál színlapján olvasható szerzői (ön)idézet történetiség és állapotrajz kettősségéről, a történtek általi történetbe kerülés állapotáról mesél. A napszámossá válás, a napszámoslét ugyanis egy külső cselekvés belső történetté alakulásának metaforájaként jelenik meg: a gyomlálás megtisztulásra utal, a lélek előkészítésére, a belső személyes útjárás feltételeként. Az önmagában, önmaga felé tett út viszont, mint az élet (ezután) egyetlen lényegi értelme, a keresés állandó ismétlődésének állapotában érvénytelenít(het)i a külvilági időt és történéseket.
Kocsis László Szúnyog 2004-ben Min Tanaka butoh mester meghívására három hónapot töltött Japánban, ahol a mester farmján élt és dolgozott, közben pedig részt vett egy nemzetközi produkcióban, melynek Tokióban volt a bemutatója. A hazaérkezése után készített Napszámos erről az utazásról és tapasztalatairól tett vallomásként hat. A szórólapokon, interjúkban, kritikákban olvasható életrajzi tényekről azonban nem feltétlenül kell tudni, az előadás ezek nélkül is kultúrák találkozásának személyes érintettségű megéléséről szól.
Az előadó a nézőkkel együtt a folyosón várakozik a kezdésre. Nem visel jelmezt, karakteres megjelenését, személyiségét mégsem lehet nem észrevenni. Leginkább fürkésző tekintete árulkodik a kívülállásáról, valamint az, hogy nem igyekszik be a terembe, utolsónak marad. Amikor megérkezik, elfoglalja helyét a számára fenntartott "foglalt" jelzésű széken, melyet a nézőtéri fény elhalványulása után külön reflektor világít meg. Közöttünk ül, közben popzene szól, nagy hangerővel. Velünk szemben a díszlet - a háttérben három, függőlegesen kifeszített fehér vászon, melyek közül a két szélső egyvonalban van, a középső valamivel hátrébb; innen indul egy földhalomból a nézőtér felé egy keskeny, földdel felszórt út (alatta fehér fólia); a közepe táján, nekünk jobb oldalt leágazás, a végén kis földkupac, rajta ezüstfólia-korong, a padlón ráirányított reflektorral; az út végén újabb halom, ezúttal faháncs, ebből egy kötél vezet a szintén jobbra fekvő fekete nejlonzsákhoz. Az úttól jobbra és balra is egy-egy felfüggesztett, szálló papírlapnak vagy kifeszített vitorlának tűnő fehér vászon látható, az elágazással körülbelül egy vonalban.
Szúnyog egy kis idő múlva feláll, átmegy a játéktéren, és eltűnik a díszlet mögött. Kialszanak a fények, folyamatosan újrajátszódik a dal, aztán csend lesz, majd tücsökciripelés hangjait halljuk. Ülünk a sötétben, várunk tovább, a "kezdésre". Fokozatosan erősödik a természet zenéje, míg egyszer csak halvány fény kezd derengeni. Előbb a középső vásznat világítja meg, majd az egész hátteret. Előtte kivehetetlen figura - akár egy guggoló ember árnya - , néha a földön mintha (valami) mozogna. Lassan világosodik (meg) a kép: valóban embert látunk, napszámos öltözetben, felhajtott szárú fehér nadrágban, saruban, gyékénykalappal a fején, a mozgás pedig a kezeinek a mozgása, de mintha nem is az lenne, hanem egy földtúró bogár munkálkodása. Közben szirénahanggá erősödik a zaj. Amikor már elviselhetetlen, baljós hangulatú "filmzene" kezd szólni, és a férfi feláll. A sarukon, amelyek lábra madzagozott fa talpak, félhold alakú kaszák csillannak, a férfi bal karján odaszíjazott fekete üveg. A fejébe húzott kalaptól nem látszik az arca. Nagyon lassan, robotszerű szaggatottsággal mozog, csodálkozó figyelemmel nyújtogatja kezeit, lábait, mintha most tanulna járni. Mielőtt elindul, újra leguggol a földhöz. Az első lépéseknél shakuhachin, azaz bambuszfuvolán játszott tradicionális japán meditációs zenét hallunk. A férfi lassan megy előre, de háromszor is visszahátrál. Haladáskor ritmusos harci zenére tesz pár taichi-mozdulatot. Nyomában felszámolódik, szétszóródik az út. Amikor az elágazáshoz érkezik, ellenkező irányba tér le az útról. Csend van, csak az összefent kaszák hangja kíséri, ahogyan visszamegy a kiindulóponthoz. Letérdel a kör közepére, és elkezdi formálni, rácsorgatott "nyálával" sárrá dolgozni a földet. Ismét shakuhachi szól. A kaszák kereszt alakban, rovarcsápszerűen villannak a feje mögött. A kalap, a tetején levő két lyukkal bogárfejre emlékeztet. A férfi térden állva, földet gyúrva teszi meg a távot addig a pontig, ahol letért az útról. Ekkor feláll, és odalép az útelágazás végénél levő földkupachoz. Az erősen megvilágított fóliakorong fényénél keze a bogármozgást ismétli. Hirtelen sötét lesz, majd amikor újra kivilágosodik a tér, az ember az út végi kör közepén áll. Vészterhes zene szól. Felemeli a fejét, és a hátára löki a kalapot: feje fekete szalaggal van körbetekerve, szájánál az üveg szívókája, állánál, mint a rovarok csápjai, egy-egy kés. Az egyiket leveszi, ezzel túrja ki a halomból a kötelet, melynek végét a magasba emelve magához húzza a zsákot. Felhasítja, és nagy darab húst vesz ki belőle. Felemeli, kétségbeesetten maga elé tartja. Zavartan hátra- és fölnéz, nézi magát, a húst. Csend van, néha hangzik el egy-két ütemnyi zene. Ledobja a földre a húst, és ekkor újra "nyugati" zene szól, hangosan (a Guns'n Roses Don't You Cry Tonight-ja). A férfi leveszi magáról a kellékeket, áll még egy ideig riadt tekintettel, majd elhagyja a játékteret, és visszaül az előadás elején üresen hagyott székbe. Sötétben hallgatjuk végig a dalt.
A Napszámos nem határozza meg pontosan, hogy ki ez az ember. Valaki közülünk, aki kiválasztott az útra? Napszámos, harcos, vagy "bogár"? Vagy mi magunk? És az sem egyértelmű, hogy történetet mesél-e, vagy állapotokat jelenít meg. Annak történetét meséli-e el, hogy a (térben és időben) kívülről jövő idegen számára elérhetetlen az ősi harmónia állapota, vagy épp azt mutatja meg, hogy ez már a (földművelő) civilizáció megszületésével elveszett?
Mindenesetre az előadás erősen ütközteti a kultúrák között feszülő ellentéteket. Ezt leginkább az időbeli keret hordozza - az előadó a nézőtérről megy be az előadás világába, felkészül, átöltözik, és ide tér vissza a feladat elvégzése után - , másrészt a keret zenei háttere (a popzene és a hangerő) alkot kontrasztot a megidézett világ hangulatával. Miközben ez maga sem teljesen harmonikus: a kaszák a talpon, a bombaszerűen karra erősített üveg, a sikolyok, a zajok, a szürcsölés, a kések, végül a zsákból előkerülő hús mind azt a disszonanciát erősítik, melynek következtében az út eleji világ természetközeli egységessége egyre inkább szétesik, és a napszámos a szemünk előtt változik világpusztító harcossá.
Szintén nem egyértelmű, hogy ez a harcos-szerep a biológiai ösztön, a civilizációs szocializáció, a külvilág által az emberre kényszerített aktuális viselkedésminta, vagy épp az ezek összességével szembeni védekezés metaforájaként jelenik-e meg. A mottó értelmezésében így nem eldönthető, hogy ez az ember azért nem tud "napszámos" lenni (elindulni önmaga megismerése felé), mert magában hordozza a pusztító, gyilkos ösztönt, vagy mert egy harmóniát vesztett világban él, elvadultan, érzéketlenül, vagy pedig a "napszámoslét" eléréséhez vezető út jelent állandó harcot a külvilággal és önmagával szemben. Mindenesetre a mottóban megfogalmazott (élet)filozófia és az előadás "üzenete" ellentétben állnak egymással: míg az idézet a történetbe kerülés állapotáról szól, az előadás ennek lehetetlenségéről mesél.
A Napszámos a néző történtek általi történetbe hozását egyébként a titok feszültségén át éberen tartott figyelem eszközével valósítja meg. Mindent megtesz azért, hogy hangulatba hozzon, áthangoljon a díszlettel jelzett másik világba. A keret az elején megteremti az előkészülés, a magunkra maradás, a "kiüresedés" lehetőségét, a nyitójelenet, az árnyak rejtette mozgás titokzatosságával, a derengő fényekkel és a zeneváltással pedig bevezet a harmóniába. Aztán minden eszköz ellene megy ennek az érzésnek: a hangok és a zene, a sarlók, az üveg, az egyre zavaróbbá váló arcnélküliség, aztán az arc a késekkel, végül a hús. És amikor már minden ellenkezés ellenére megadjuk magunkat a negatív érzéseknek, akkor az előadás nem hagy ott ebben az állapotban, hanem azzal, hogy a férfi "civilként" visszaül a helyére, ki is vezet belőle.
Ami viszont megtörténik velünk az előadás egy órányi idejében, az fölülír(hat) minden érthetetlenséget és ellentmondást. Az egésznek olyan fokú koncentráltsága születik ugyanis meg, amely érvényteleníti, kizökkenti a külvilági időt - megzavarodott érzékelésünk nem tudja reálisan felmérni, hogy mennyi idő telt el (jóval kevesebbnek tűnik) - , így az időn kívüliség állapotát élhetjük át. Ez az a varázs, amely képes feledtetni a néhány koncepció- és / vagy megvalósításbeli hibát. (Például a dunaújvárosi fesztiválon az előadó állapotba nem kerülését - azt, hogy attól kezdve, hogy láthatóvá vált az arc, nem tudott nem játszani, eltörlődni a személyiség, testként funkcionálni, általános érvényűvé válni). A személyes hitelű útjárás története, a fenntartott titok feszültsége, a kegyetlenség és kifinomultság nagyon jó arányú együttes megléte, de mindenekelőtt az időtörés megtörténése azonban mégiscsak a butoh leglényegibb feladatát teljesítik be.
Miklós Melánia / Bárka Hajónapló Műhely
