Nagy út, igazi diadalmenet a Liszt Ferenc téri gangos, bérházi udvar alkalmi gyerekszínházasdijától Bartók atyai, pártoló barátságáig, az operaházi, majd nemzetközi diadalmenetig, aztán az 1970-es, bolognai táncosi búcsúig. Harangozó tizennyolc évesen, 1926-ban már a dalszínházi társulat tagja, táncosi kiugrását két évvel későbbre teszik, mikor a betanító-balettmester, Gaubier Albert őt bízta meg a de Falla műre komponált A háromszögletű kalap Kormányzó-szerepével.
"...minden előadóművész esetében döntő a született tehetség. Ami nem adható és nem kapható, de amit kiművelni lehet, és minden ágazatban kell is. Az előadóművészetek mindegyikének van ugyanis szakmai-mesterségbeli része, ami nélkül a magas színvonalú előadás, a hivatásos tevékenység nem jöhet létre, nem is folytatható. Hangsúlyosan érvényes ez a hivatásos, különösképpen a klasszikus balett-táncosra, aki az akadémikus iskola (általában gyermekkortól kezdődő) elsajátítása nélkül nem válhat táncossá, művésszé. Ilyesmi csak a legritkább esetben és legfeljebb a karaktertáncos szerepkörben volt lehetséges" - írta Körtvélyes Géza a Szúdy Eszter szerkesztette Harangozó Gyula emlékkönyvben publikált tanulmányában. Ilyen, ritka csoda volt e nagytehetségű fiatalember, aki kivételes odaadással figyelt, kutatott, kérdezett, képezte magát sokféle síkon és helyszínen úgy, hogy eredetileg nem készült táncosnak, de az lett, méghozzá halhatatlan.
Harangozó Gyula (1930)
Harangozó előadói zsenijét már huszonéves fejjel megannyi szerepben (köztük számos saját műben) bizonyította. 1936-ban debütált koreográfusként (Csárdajelenet): majd gyors egymásutánban hozta létre igényes, a hazai balett-hagyományokat eleganciával és friss szemléletmóddal újraértelmező, modern műveit, mint a Polovec táncokat, a Francia salátát, a Rómeó és Júliát, majd A fából faragott királyfit. Mindezeket mindössze négy év alatt úgy, hogy közben Firenzébe és Milanóba is meghívták betanítani. Harangozó kora legkiválóbb társművészeivel kereste a kapcsolatot: Fülöp Zoltán díszlettervezővel és Márk Tivadar jelmeztervezővel remekművek sorát hozta létre. Igazi reneszánsz ember volt, kiváló zeneérzékkel és -értéssel, tehetséges festő - páratlan élményt jelent belelapozni az egy-egy oldalt leszámítva máig publikálatlan, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Táncarchívumában őrzött vázlatfüzeteibe, melyekben remekmívű skiccek, finom tusrajzok százai sorakoznak a szöveg mellett.
Lehetetlen itt méltatni Harangozó valamennyi munkáját: korszakot jelentő huszonnégy év alatt harmincnál is több koreográfiát alkotott. Történeti jelentőségű művei közt, a felsoroltakon túl ott a Nílusi legenda és a Háromszögletű kalap, a Furfangos diákok és a Keszkenő, a Coppélia, a Lúdas Matyi. Két örökbecsű művének felújításával most azok is találkozhatnak a színpadon, akik koruknál fogva nem ismerhették a hosszú évek óta nem játszott Harangozó művészetét.
A csodálatos mandarin 1956-os, ún. "második Harangozó-változata" a XX. századi magyar táncművészet talán legnagyobb hatású alkotása. A bartóki opus magnum színrehozatala viszontagságos történetének óriási irodalma van. Az 1919-re befejezett táncjátékot 1926-ban, Kölnben, egy évre rá Prágában mutatták be. Első magyar koreográfusa Milloss Aurél volt, ki 1942-ben, a Milanói Scalában vitte színre az alkotást, Ferencsik János vezényletével.
Budapesten először Márkus László rendezésében, Brada Ede koreográfiájával kísérelték meg bemutatását, a címszerepben Harangozóval - a mű "erkölcstelensége" miatt botrány tört ki, a bemutatót "elhalasztották".
A csodálatos mandarin (1956)
1941-ben Harangozó már koreográfusként vágott bele a munkálatokba: bemutatóját a kulturális hatalom ismét meghiúsította. Az Operában végül 1945-ben, alig két hónappal Bartók halálát követően került színpadra, Harangozó koreográfiájával: cselekményét "megszelídítették", helyszínét meghamisították. A táncalkotó azonban nem nyughatott: amint a (kultúr)politikai jégpáncél olvadásnak indult, újból nekifutott, s 1956 júniusában végre közönség elé kerülhetett a remekmű, minden porcikájában hitelesen. E változat látható majd az operai esten. Az egykor Lakatos Gabriella által, legendás erővel megformált szerepet, A lányt Bacskai Ildikó táncolja. Az öreg gavallér bőrébe, kit Harangozó tizennégy évig alakított, Merlo P. Andrea bújik. A címszerepet, minden idők talán legjelentősebb magyar táncszerepét többek közt (a Második Harangozó-verzió mandarinjait tekintve) Vashegyi Ernő, Fülöp Viktor és Róna Viktor nyomdokain Bajári Levente alakítja. A fiú (kinek alakja Forgách Józseffel forrott össze) figuráját Kerényi Miklós Dávid eleveníti meg. A három csavargó (megjelenítőik közt Eck Imrét és Seregi Lászlót is sorolhatjuk) Komarov Alexandr, Nagyszentpéteri Miklós és Hommer Csaba alakjában lép elénk.
A Térzene című könnyed, elbűvölő, látványos táncjátékot 1948-ban mutatta be a Magyar Állami Operaház. A Johann Strauss szerzeményeire (azokat összeállította és részben hangszerelte: Kenessey Jenő) született Harangozó-művet legutóbb 1999-ben újította fel az Operabalett. A bécsi Práter vidám forgatagában játszódó, groteszk elemekkel tarkított, szerelmi szálra felfűzött történet a koreográfus egyik legnépszerűbb alkotása lett. Egyik szerepében (A mecénás) Harangozó ismételten megcsillogtatta üde humorát, kiváló karakterábrázoló, parodista tehetségét. A felújításban szerepét Balogh Béla táncolja, aki a 19-i esten a Harangozó-Emlékgyűrűt veheti át. Társai: Az ifjú költő szerepében Kun Attila, A fiatal lányt megformáló Boros Ildikó, Liebich Roland mint Tamburmajor, Popova Aleszja A primadonna, Nagyszentpéteri Miklós A gigerli és Sárközi Gyula A rendőr szerepében.
