Kerek tizenhárom évvel ezelőtt, a még csak története legelején járó Budapesti Őszi Fesztivál programkínálatába foglalt Flamand Kortárs Művészeti Napok keretében járt nálunk Anna Teresa De Keersmaeker világhírű társulata, a Rosas. Most ismét itt az Őszifeszt és műsorában ismét egy "szubfesztivál", a Flamand Szezon, melynek ékköve újra a világhíres alkotó egy koreográfiája. Mennyivel több mindez, mint nosztalgia.
1992-ben a Petőfi Csarnokban és az Erkel Színházban De Keersmaeker két, mérföldkőnek számító munkáját, a Rosas Danst Rosast és az Achterlandot láthatta a magyar közönség. A flamand társulat bemutatkozó látogatásán az akkor már világhírű, s mindössze harminckét éves De Keersmaeker nem lépett színpadra - erre az időre már teljesen a koreografálásnak szentelte egyedülálló tehetségét. Táncosi visszatérését a most Budapesten is bemutatott Once, ez a hetven perces, nagyszerű szólómű jelentette 2002-ben. Megkondul, és hosszan zeng ez az alkotás, mint egy bronzharang: szinte nem is hihető, hogy három éves, egyáltalán, hogy nem most, a napokban-hetekben készült el. Jelentése, levegője, rezdülései az abszolút jelen időre reflektálnak.
De Keersmaeker, ki júniusban töltötte be negyvenötödik évét, e come back-kel zár, vagy talán inkább szakaszol egy korszakot, melynek során szerzőként, szervezőként, társulatvezetőként volt-van jelen az európai táncművészetben. Visszatér a színpadra testi valójában, mert mondanivalója van, amit médiumokkal nem tud, nem akar tudomásunkra hozni, ő maga kell, hogy legyen a beszélő.
A visszatérés gesztusa önmagában is mélyen személyes és intim: óriások esetében maga a tett is alapvető jelentést hordozó. De Keersmaeker erre a toposzra építkezik.
A Once egy olyan korban született (és - erejét, aktualitását megőrizve - jutott el hozzánk is), melyben az értelmiség, a művészvilág számtalan nagyja kényszerült határozott állásfoglalásra. Mikor alkotók tömegeiben tudatosult: nem hallgathatnak, nem tarthatják fenn a távolságot a profán világ felé, mert szavaiknak, tetteiknek súlya, ereje van. Így volt ez Joan Baez csillagának felragyogásakor, s napjainkban ismét - olvassunk csak bele például az irodalmi Nobel-díj idei kitüntetettjének, Harold Pinternek az elmúlt években született, politikai tárgyú nyilatkozataiba.
A Once (jóval több, mint) zenei alapjául szolgáló lemez, a Joan Baez in Concert part 2 ilyen megszólalás, a legerősebbek, legkérlelhetetlenebbek közül való. A két alkotást harminckilenc év választja el és köti össze. Joan Baez, a hajdani angyalhangú fiatal lány, egy kétszázmilliós nemzet eleven lelkiismerete pár héttel ezelőtt, pacifista nagygyűlésen, négyszázezer ember előtt énekelte ismét legendás dalait, mint a Once-ban is kitüntetetten fel (nem) csendülő We Shall Overcome-ot.
A Once a személyessé tétel, a befogadás és kinyilatkoztatás remekműve - személyes vallomás, olykor egészen megdöbbentő párbeszéd a bakelitre rögzített zene és a mozdulatok közt. Megelevenítés, feltámasztás, hódolat és vallomás.
Egy kétségbevonhatatlan művészi géniusz és morális gyámkő megnyilvánulása.
De Keersmaeker szólójában Joan Baez koncertlemezének dalai hallhatók: nincs zajszűrés, digitally remastering és egyéb, felhasználóbarát, csúcstechnológiai csiribák. Az eredeti szól, a karcos, kicsit recsegős, ami feltehetőleg a koreográfus-táncos sajátja és én azt képzelem, hogy minden Once előadás előtt leveszi otthon a lemezes polcról, és viszi magával a fellépésre.
A színpad előterében, a rendezői baloldalt, kicsi állványos csillogó, ezüstös lemezjátszó áll. Mikor a térbe lépünk, korongján már forog a fekete lemez - elrongyolt szélű tokja a földön, az állványnak döntve. Mellette egy másik borító, Bob Dylan 1963-as lemezéé (The Times They Are A-Changin'). A szín meglepő, puritán és átmeneti, mintha egy szögletes manézsú vándorcirkuszi sátrat látnánk, amit elkezdtek felépíteni a munkások, de most épp elmentek ebédelni. A színpad hátsó falát két irdatlan ponyva takarja, melyeket farudakra csomózva húztak kötéllel a magasba. A khakiszín vásznakon feliratok - fejjel lefelé - melyek szerint azok az antwerpeni kikötőből származnak, s ha jól sejtem, teherautó-ponyvák. A tér jobb oldalán ugyanilyen vásznak, leeresztve, vagy még fel nem húzva, félúton csüngenek a kötélen. A játékteret négyzetes falapok veszik körbe. Bal felől földre helyezett állványokra szerelt reflektorok csokra áll. A négyzetes faburkolat egyik sarkában valami furcsát látni: az objektumok mibenlétére egyáltalán nem derült fény, a táncos hozzájuk sem ért játéka során. Fa székek voltak ezek, síkba, laposra hajtogatva. Balra, középtájt egy öreg tonettszék a színpadon, jobbra, a deszkázaton pedig egy fém termosz, a vegetatív igények végett.
De Keersmaeker a háttér két hatalmas ponyvája közti fekete résben jelent meg. Haja jellegzetes kis kontyba tűzve, öltözéke egy lenge, lila ruha, lábán drapp cipő, amit - amint megjelent - úgy rúgott le magáról, mint egy rossz gyerek.
Az előtérben forog a lemez a gyémánttű alatt - és tapintani lehet a csendet. Joan Baez hangja akkor csendül fel, amikor a táncos felemeli a bakelitről a lejátszókart. Addig azonban De Keersmaeker érkezési rítusát látni. Ilyen őszinte, a mélységig a játékosi ént láttató előadást elkezdeni talán a legnagyobb kihívás. A táncosnő teste hosszan mozdulatlan. Egy nem túl éles, a szín szélétől az ellenkező oldal felé vetülő fénynyaláb útjába áll. Alakját a pászma szinte cirógatja. A test lassan lép működésbe - De Keersmaeker kóstolgatni látszik ezt a teret, ezt az estét. Elébe néz, felmér, mozdulatlanságával mintha bemutatkozna.
De mozdulatlansága sem a civilé - első gesztusai későbbi tánca fragmentumai, felvezetői. Szituál, meghatározza kettőnk viszonyát. ?Kettőnk?-et mondok, mert a Once során elemi erővel tapasztaltam meg azt az érzést, amint eltűnnek, elrepülnek mellőlem mások, a "többiek".
Úgy ülök, úgy érzem magam - pedig az intim közelségnél jóval távolabb, úgy a tizedik sorban - mint Zsótér Sándor szintén a Trafóban bemutatott produkciójának, A világ feleségeinek nézőterén, ahol a nézők székeit valóban másfél méteres távolságra helyezték egymástól. Keersmaeker varázslónő az első pillanattól a négyszáz fős közönség egyes tagjaival, vagyis négyszázszor egy emberrel kommunikál - már azzal, aki ezt hagyja. Nem keres tekinteteket, nem vadászik a figyelemre - sugárzása, testének, játékának olvasata egyénített és egyénítő. A kicsit zavarba ejtő, megtisztító, átlényegítő csöndszakaszt követően csendül fel Baez éneke. A dalok közt pedig néha apró megjegyzéseit, kommentárjait is hallani a felvételről. A számok szövegét angol eredetiben, derékmagasságban projektor vetíti a háttér ponyvalapjára.
Ritkán van szerencsénk szólóhoz ekkora térben. Ritkán látunk egy teljes nagyszínpaddal megbirkózni valakit. De Keersmaeker nincs egyedül, bár mozdulatlan lénye is játszva ellepi a néma színt - Baeznek nem pusztán szellemét és hangját idézi meg - szinte alakját is ott látjuk derengeni a táncosnő közelében. A csodalány egy szál gitárral előadott dalai, balladák, szerelmes- és protest-dalok viszonylag szabályosan követik egymást. A táncosnő gesztusokkal, szavakkal néha mintha a műszaki pultban ülőkkel kommunikálna: egyszer rákérdez: "mi jön most?", máskor dalt kér (Three Fishers). De sejthetően mindez csak játék. Különös, ahogy De Keersmaeker olykor kipillant a játékból, ahogyan "kikommunikál". Néha mintha szólni akarna, vagy kérdőn, választ, viszontpillantást remélve néz a távolba. Máskor centiméterekre közelíti meg nézőinek első sorát. Apró megszólalásai gyakorta motyogások, szinte csak önmagához intézett szavak. Kétszer az énekhangját is hallani.
A fekete polgárjogi mozgalom, s egyáltalán az egyenjogúság eszméjének himnuszává lett We Shall Overcome eredetijét szinte a hallásküszöbig halkítják, a dalt a táncosnő maga énekli-dúdolja - így téve magáévá, így nyomatékosítva azt. Az egy szál gitár és egy szál énekhang letisztultságát fokozva itt, most csak egy halk civil (szinte "fürdőszobai" hangzású) énekhang marad. Ugyanígy az előadás végén felcsendülő Glory, Glory Hallelujah is részben De Keersmaeker előadásában hallható, kinek szép, tiszta énekhangja van.
Baez dalait nekem nem tisztem méltatni negyvenkét esztendő távolából. Lenyűgöznek mindenesetre - eszköztelenségük, egyszerűségük, tartalmi gazdagságuk lefegyverző, akárcsak a belőlük áradó tisztaság, gyöngéd érzékiség és őszinteség. A táncosnő nem eltáncolja ezeket, teste nem reflektál, nem illusztrál, hanem megmerítkezik bennük. Keersmaeker nagyszerű formában van: játékát, mozdulatait nézni önmagában is gyönyörűség: ezen az egyszerre kislányos és igen kidolgozott testen, mint mesterhegedűn "szólal meg" a koreográfia. Mozdulatai tűélesek és pontosak, zsúfolásig telítettek tartalommal, jelentéssel és értelemmel. A Once megengedi és gyakorolja a játékosságot, finom humort, és olykor az elérzékenyülés, a kibillenés, a keserűség sötét árnyainak felbukkanását. A váltakozó fény-térben játszott zeneszám-táncok sokfélesége, soknézetűsége páratlan. A legapróbb gesztust is átjáró morális tartalom pedig mélyen megérint.
A játék végén egyszerre film vetül a háttér ponyvájára. A mozgóképeken feltehetőleg az amerikai polgárháború egy ütközetének igen régi, játékfilmes - talán némafilmes - rekonstrukcióját láthatjuk. Ekhós szekerek a tájban, réten előre nyomuló, homokzsákok mögül tüzelő, lövészárokban kézitusát folytató katonák fekete-fehér közelképeit látjuk. A táncosnő rövidnadrágra vetkőzik. Meztelen, a félhomályban szinte világító testén élesen rajzolódnak ki a film képei. Most Bob Dylant halljuk énekelni, a ?63-as lemezről - a With God on Our Side című dal fanyar-bölcs sorai a mozgóképpel kiegészülten torokszorítóak: "If God's on our side/He'll stop the next war" (Ha velünk van az Isten/Megállítja a következő háborút).
De Keersmaeker nem ad választ és nem sugall. Lógva hagyja a negyvenkét évvel ezelőtti sorokat. Úgy érezte, nem hallgathat, megszólalt hát. Once - vagyis Egyszer; így darabja címe. Az egyszer most van. Az az egyszer mindig van. Baez bármikor előkaphatja a gitárját - hiszen, mint tudjuk, az emberi történelem voltaképpen háborúk szakadatlan sorozata. De egy nap talán meghal az utolsó veterán is. A Once-ban különös varázserő lakik: kristálytisztára csiszolt hetven percének drámaisága valami pontosan meg nem ragadható eufóriává alakul, amint kilépünk a színházteremből. Örömmé, melyet a felelős, egyenes beszéd vált ki minden egyes, ritka alkalommal.
Halász Tamás
