A bolgár rendező-eladó "monodrámája" rendkívül szélsőséges hangulat-állapotot teremt: hol nevetünk, hol szemöldökünket ráncolva széttárjuk karjainkat, hol pedig inkább sírni tudnánk. Igen, valahol pont a nevetés-sírás határon húzódik a közönség állapota. Megvan a gyomorgörcs, a szapora pulzus, és magunk sem tudjuk, mi lesz belőle, hiszen még azt is nehéz eldönteni, hogy pozitív vagy negatív, azaz szomorú-e vagy inkább vicces ez az egész.
A színpad közepén egy vörös fotel, és felette egy felcsomózott vörös függöny. Várunk. Majd hátulról a nézők mögül előkúszik a göcsörtös (izmos teste esetlen mozgása miatt inkább ezt a fajta érzetet kelti), kiöregedett, megcsúnyult, szinte ijesztő külsejű ex-díva: Lili Handel. A magas sarkú cipőjében bizonytalanul lépkedő, feminin hangon áriázó androgün lény egy rozsdásodó gépezetre emlékeztet: úgy érzem, bármelyik pillanatban összeomolhat, és ezt valahogy ő is érzi. De nem hajlandó tudomásul venni: kétségbeesetten küzd azért, hogy elhitesse velünk, nem áldozott le még a primadonna csillaga. Vesszőfutás következik: harc az idővel, magányos évődés, mintha a díva magányában egykori dicsőségét idézné folyton, s tükre előtt pózolva próbálná bizonyítani magának, hogy még mindig ünnepelt "sztár". Most mi, nézők vagyunk a tükör. Fotelében ülve, pajzán, giccses pózokba merevedve beszél hozzánk, azaz általunk tükrözött képéhez.
A vesszőfutást s tulajdonképpen az egész előadást azonban az egyik legfontosabb emberi képességgel teszi zseniálissá: ez a humor, pontosabban az irónia, még pontosabban pedig az önirónia képessége. Így tudja egy, a színháznak teljesen (véresen) elkötelezett ember fenntartani magát, állva maradni a már szorít, cipőben, a már tönkrement lábakon, azaz így tud még ma is tükörbe (ránk) nézni akkor, mikor már letűnt a fénykora.
Lili Handel bizonyítani akar: sorban felvonultatja egykori szólószámait (az énekes, a táncos, a zenész). Az első attrakció a koncert: kétségbeesetten próbálja a régi melódiákat leporolni, de inkább csak port köhög helyettük: valahogy ez már nem az a fület gyönyörködtető, mindent betöltő hang. Egy ideig még erőlködik, aztán feladja, és visszaül a tükör elé a maga lemeztelenített módján (tűsarkúját mindössze egy test színű, fityegő gyöngysorokkal díszített tangával egészítette ki). Pózol nekünk egyet-kettőt gyorsan, dicséri önmagát, majd mindezen felbuzdulva megkíséreli a következő számot: előveszi a fehér szalagot, és próbál bennünket, vagyis inkább önmagát elkápráztatni tehetségével. Folyamatosan kommentálja az eseményeket: rajongó, tapsoló közönség híján igyekszik önmaga felhívni különleges showjára a figyelmet. Hihetetlen humorérzékkel játszik velünk: szinte fenyeget minket, hogy ha nem értékeljük eléggé, bizony unalmasan is tudja tekerni a szalagot. (Be is bizonyítja)
Álsértődött díva, ki akarja belőlünk csikarni az ünneplést. A monoton, az unalmassá válás határát feszegető ismétlődések fontos pillérei a darabnak: azon túl, hogy egy megakadt lemezjátszót, egy megfáradt ex-dívát mutatnak, próbára is teszik türelmünket. A színész-rendező kísérletezik rajtunk, nézőkön, de végig őszintén, nyílt lapokkal teszi ezt. Ettől válik közvetlenné, improvizatív jellegűvé, valamint abszurddá, és rendkívül humorossá az előadás. Mert bármilyen kétségbeesés, szánalmas küzdés is van a Dimcsev által alakított figura sorsában, mégis felülemelkedik mindenen, és arcunkba vágja hétköznapi játékainak maszlagát. Mi meg először bevesszük, aztán, ha minden jól megy, együtt nevetünk az alkotóval.
És ha már így tisztázódtak a játékszabályok, egyre jobban belemerülünk és részt is veszünk a további játékban. Olyannyira, hogy még Lili vérére is akad licitáló néző. Hétszáz forintért el is kel. Talán kevés, de nagy az öröm a színpadon (vagy gúny?). Igen, e kettősség is nagy: az előadás azt a kérdést is felébreszti bennem, vajon mitől színház a színház, meddig mehet el az előadó, hol vannak a határok, ha egyáltalán vannak, és bizony ebben is látok jócskán iróniát. Kérdés, hogy a - vérét árverésre bocsátó díva - jelenetben arcul csapásról, vagy inkább alázatról van-e szó. De az is lehet, hogy mindkettőtől, hiszen épp ez a feszültség a kulcsa a darabnak: a keserűség keveredik folyamatosan a felszínes pózokkal, show-elemekkel, és ez okozza a már említett "határ-érzést". És sokáig valóban nem tudtam, a feszült állapotom melyik irányba billen. Végül eldőlt, hogy vele nevetek.
Domonkos Ágnes
