Feledhetetlen estét adott Nacho Duato, a Stuttgart Ballet, a Ballett Basel, a Cloud Gate Dance Theatre of Taiwan, Carolyn Carlson, a Compagnie Philippe Saire, s Sylvie Guillem and the Ballet Boyz.
Sylvie Guillem korunk egyik legizgalmasabb balettművésze, a három rövid darabból álló est összefoglalóan a Rise and Fall címet kapta, melyet kiegészthetnénk a Russell Maliphant koreográfus estje alcímmel.
Mielőtt azonban magára a táncra térnék, úgy érzem fontos szót ejteni a koreográfusról, Russell Maliphant- ról, hisz noha már-már világszerte ismertté vált alkotóról van szó, nálunk még nem igazán részesül az őt megillető figyelemben. Tudjuk, mindenhez idő kell...
Russell Maliphant a Royal Ballett iskolájában tanult, majd a Sadlers Wells ballettnél táncolt mielőtt a független, szabad úszó táncosi pályát választotta. Ezekben az időkben dolgozott olyan társulatokkal, mint a DV8 Physical Theatre, Michael Clark& Company, Laurie Booth Company and Rosemary Butcher. Anatómiát, pszichológiát tanult mindemellett, s ez a tudás nyíltan megmutatkozik alkotásaiban. 1996-ban pedig saját társulatot alapított (Russell Maliphant Company) s több mint 20 darabot készített állandó társával Michael Hulls-szal, aki világítás technikai - ebben az esetben nevezhetjük művészeti-, designere. "Egy (tánc) nyelv a fények a zene és a mozdulatok közötti vibrálásból születik". Egyedi stílusa a klasszikus balett, kontakt improvizáció, yoga, capoeira és tai chi mozdulatművészetek nívós egyvelege. Hihetetlen dinamika, elegancia, artikuláció és rezonancia árad darabjaiból.
Kezdő szám a Torsion (Torzió) című duett volt, a Ballet Boyz (Michael Nunn és William Trevitt) interpretálásában. Sötétség. Megszólal a zene - Richard English avantgarde montázsa különböző zajokkal, nevetésre, lövöldözésre, rendőr szirénára emlékeztető hangokkal. Megjelenik egy fiú, négyzet alakú, felülről áradó reflektorfénycsóvában. Mozogni kezd. Majd kissé hátrébb egy újabb csóva, benne egy újabb fiúval. A kép nem hat az újdonság erejével, manapság sokan játszanak ezzel a fénytechnikával. Először a mozgásuk sem az a hirtelen letaglózó, mindent, azonnal feltáró mozgás, de érezni, hogy kitörni készülnek. Egyrészt a csupán karokra és felsőtestre redukálódó mozdulatvilágból, másrészt a fénycsóva bezártságából. Ugyanakkor, ezek a percek is tele vannak játékkal. Hol teljesen együtt mozognak, de mást és mást, majd hirtelen ikrekké válnak, aztán időben eltolt tükörképpé, hol pedig egymástól függetlenül, felváltva láthatók. Majd, amit vártunk megtörtént. Kilépnek. Használni kezdik a teret és testüket. Olvastam egy igen találó angol jelzőt a darabbal kapcsolatban: male-on-male duett (férfi a férfin). Kifejező, mert egymáson átgördülve, egymásra felmászva, egymást felemelve táncolnak. Megállás nélküli egymásba folyó mozdulatok. Rengeteg ismétlés (mindhárom darabban), de nem az ötletszegénység miatt. Nem, nála egyértelműen nem erről van szó. Az ismétlésnek értelme van, odaillik, egyszerűen kell. S még sem válik egyhangúvá, monotonná, mert ugyan a mozdulat ugyanaz, a két fiú mindig újat alkot belőlük. Az egész olyan, mint ha csak improvizálnának és mindig ugyanahhoz az érzéshez jutnának, ami így ugyanazt a reakciót váltja ki a testükből, de valahogy mégis mindig továbbérezve egy kicsit. Aztán egyikük távozik. Az egyedül maradt fiú visszatér a helyhez ragadt mozdulatokhoz, majd újra kilép belőlük és "mojszejeves" köröket tesz guggolva forogva. Majd feláll és a másik fiú lassan besétál. Ekkor a már ismét jól ismert, de hatásos kép : a két fiú kört rajzolva sétál, egymással erős szemkontaktust fenntartva. Aztán egymás felé nyújtják karjukat és ettől a ponttól érezni leginkább a cím jelentését. De én még kicsit kiegészíteném "torsion balance", torziós mérleg. Tagadhatatlanul erre asszociálhatunk. Egymás súlyával játszanak, s ezzel a többször ismételt mozdulatsorba épített játékkal ér véget a zene és tánc együtt.
A második számot eredetileg feleségének, Dana Fouras-nak koreografálta, most azonban a 10 perces szólóban Sylvie Guillem bontakozhatott ki előttünk. A kezdőképp teljesen azonos az előző száméval. Sötétség, zene (Abdy Cowton "soundscore", hangbevágásai) fénycsóva. Kör alapú fény a színpad közepén, de elől, közel a közönséghez, s benne Ő. Minden lassan indul. Csupán a kézfejét és a karjait használja. Már kiütközött, hogy Maliphant legerőteljesebb kifejezőeszközének nyilvánvalóan a karokat tekinti, de ebben a darabban fellebbezhetetlenül ez mutatkozik. Az egész darab lényegében véve statikus. Ellentétben a Torsion-nal tudni, hogy itt nem lesz kitörés. Ott marad a transzparent burokban, a saját aurájában. A mozgás gyorsulni kezd és karok pörgetése a feje körül és a teste mellett optikai illúziókat keltenek. Többféle asszociációs megközelítést hallottam: szélmalom, felszállni készülő helikopter, vagy csupán maga a tomboló lélek... a darab szubjektív magyarázatot vár. De tény, hogy minden mondani valót a karok erejére bíz. A láb mintegy földbe gyökerezett. (mindössze egyszer emeli fel a talajról) Mozgás a mozdulatlanságban... ilyesmit éreztem a darab közben. Néha már fájt, hogy nem mozdul, mintha nem tudna mozdulni alul. S épp ebben mutatkozik meg Sylvie Guillem tehetsége, hogy így is megfog, átható. Nem kell látnom fizikai adottságainak tökéletességét, nem kell forognia, lábakat dobálni. Csak táncol egyhelyben, s kifejez, mond valamit. Ezért nézem őt szívesebben modern alkotásokban, mert ez kihívás, még neki is. Kissé klasszikus megjelenése (hátrafésült haj banán-kontyban és fekete dressz szoknyával) illetve a modern koreográfia közti kontrasztban is volt valami érdekes. Lehet, hogy a darab követelte meg ezt a formát, hogy minden izom és azok izoláltsága jól látszódjon? Vagy pedig pont a klasszikus-modern közti őrlődésé volt a szerep?
Rövid szünet után következett a két évvel ezelőtt, a Royal Operaházban debütáló Broken Fall. (Megtört Zuhanás). Trió. Végre teljesen együtt a Sylvie Guillem és a Ballet Boyz. A kezdőképp szinte ismétli önmagát. Egy fénycsóva baloldalt, benne egy fiú, majd egy jobb oldalt benne egy másik. Ugyanakkor most látjuk a fény eredetét, bevonnak minket is fénytechnika titkaiba. A lámpák sora a horizonton belülre esik. Kis felvezetés után középen ismét fény, Sylvie-vel. A színpad megvilágítása ezután végig a sejtelmes és a vakító fény közötti skálán marad. A három táncos "egymásra találásával" pedig megindul a határokat nem ismerő, egymásra reflektáló, egymásba folyó mozdulatok őrült sorozata. Csak úgy árad az energia a testekben és testekből. A táncos maga eltűnik, s marad a csupasz mozdulat maga. A mozdulat, ami játszik a gravitációval, a másik táncos testével, súlyának eloszlásával. Teljesen közösen mozgnak, lélegeznek. A koreográfiában azonban többről van szó, mint technika, kivitelezéséhez már bizalom kell. Telis tele van akrobatikus mozgások, helyzetváltoztatások stilizált változatával. S azonkívül, hogy a darab méltán reflektál a Broken Fall címre, az est legnagyobb ötlete a koreográfia és világítás összművészetére, amikor Sylvie feláll Michael nyakába és mintegy feltolja a lámpák alkotta plafont, kitolja a határokat. Ezt, ilyen kontextusban még nem láttam és manapság ez a legnagyobb dolog, amit néző kaphat, ha nem jut eszébe rögtön, hogy "ezt már láttam itt meg itt". Persze adott esetben a "lopás" sem lenne nem bűn, sőt néha szükséges a fejlődéshez, csak tudni kell a mikéntjét.
A három alkotás lényegében egy egésznek tekinthető csupán részekre lett bontva. Alapgondolata mindnek a mozdulatok végtelen szabadsága...
Tomboló sikerrel ért véget teltházas előadás és a világhírű Sylvie Guillem allűröktől mentes természetességével és belső eleganciával köszönt el a közönségétől...
" Megfigyeled mi zajlik a testedben.
Kifigyeled, mikor van kész arra,- a lélegzet végén-
hogy a részeket egy új mozdulttá told"
(Russell Maliphant)
Gulyás Virág
