Bár az eredeti alapító, Kun Attila nyomait már hiába is keresnénk, Nemes Zsófia vezetésével a társulat egy más formában tovább él: új darabok születnek, új helyszíneken próbálják ki magukat a táncosok. Most éppen a Művész moziban, melynek egyik, méretes mozitermét egy jó fotóval és egy hangzatos címmel sikerült a táncosoknak ? Baranyai Balázsnak, Tonhaizer Tündének, Jellinek Györgynek, Kristóf Dávidnak, Sebestyén Tímeának és Hucker Katának ? teljesen megtölteni. A PR-Evolution Meztelen vacsora című előadására, ? így, évad végén ? több mint kétszázan voltak kíváncsiak. Ez igazán meglepő tény, és elsősorban a Művész hatékony marketingjét dicséri. Természetesen a közönség egy része nyilván magára a társulatra volt kíváncsi, mégis, nagyon úgy néz ki, hogy sikerült egy új réteget is megmozgatni kortárs tánc-ügyben. (Annál is inkább így lehet, mert a táncszerető budapesti közönség derékhada aznap nyilván a Trafóban nézte Sinfonia Eroicát.)
Mivel az előadás úgy volt kommunikálva a sajtóban, hogy a Night Flight sorozat része, pár szóval nem árt definiálni ezt a kezdeményezést. A Night Flight sorozatot elvileg arra találta ki a PR-Evolution Társulat, hogy ? tudatosan nem színházi tereket használva ? a közönséggel való kapcsolatot személyesebbé tegyék, a szereplők és a nézők közötti, hagyományos szakadékot megszüntessék. Persze, ez a törekvés ismerős már sok helyről, az OFF Társulat számára mindez már a kilencvenes évek közepén bevett dolog volt, Juhász Katáék Café de la Danse nevezetű sorozata, ? mely nyilván a közvetlen példát adta ? pedig szintén jópár éve indult, (s a szereplők között ott voltak a PR-Evolution tagjai is: Nemes Zsófia, Baranyai Balázs, Sebestyén Tímea). De az előadás során kiderül, hogy a Meztelen vacsora szinte hagyományos színpadi keretek között zajlik, és se nem térspecifikus, se nem interaktív. Azon kívül, hogy a táncosok egy része a nézőtér mellett elhaladva érkezik a színházi térbe, és pár perces filmvetítéssel indul a darab, a moziterem színpadát pontosan úgy használják a táncosok, mint egy hagyományos színpadot. A nézőtér és a színpad élesen elválik, a nézők frontálisan követik az előadást, a két fél közti interakció elhanyagolható.
Bár a címben jelzett meztelenség az előadásban szerencsére csupán inkább ígéret marad, nem erotikamentes a darab, sőt, többféle erotikus réteg keveredik bene: egyrészt Kiss Judit Ágnes sorainak, (melyek a filmet nyitják), van egyfajta erős, fájdalmas érzékisége, másrészt a felcsendülő sanzonoknak szintén van egy csipetnyi, modoros fülledtségük, harmadrészt a táncosokon is látszik az elszántság, hogy ők éppen egy roppant ?merész? darabot csinálnak. Az előadást egy rövidfilm vezeti be, benne egy asztalnál ülő, üres tányérra meredő pár, akik kockadobással sorsolnak: feltehetően arról, hogy ki vegyen le egy-egy újabb ruhadarabot. A folyamat vége: két meztelen ember ül az asztalnál. A rövidke bevezető után felbukkannak a táncosok is, akik folyton változó összetételű párokba, majd különböző (nem túl eredeti) erotikus alakzatokba fejlődnek. Különböző vonzások és választások mentén alakulnak ki az együttállások (mert nehéz ezeket az egymás mellé sodródott testeket párként felfogni), és az egyes erotikus játszmák (például a harmadik bevonása, azaz feltálalása a vacsoraasztalon). Az üres tányéron csikorgó fém evőeszközökkel elég jól sikerül érzékeltetni a meddő sóvárgást, az éhes vágyakat. Nemes Zsófia nevénél az áll, ?koncepció?: csak találgatni tudok, feltehetően elsősorban a táncosok improvizációt szerkeszthette össze, ha nem koreográfusként szerepel. A Meztelen vacsora jelenlegi állapotában inkább csak táncos ötlethalmaz, mint darab, de legalább jó táncosokat látunk, még ha maga a koreográfia nem is túl eredeti. Nagyon gyakran fordul elő ugyanis, (nem csak ebben a darabban, ez nagyon gyakran visszatérő probléma más társulatoknál is), hogy ahelyett, hogy a szereplők megpróbálnák megkeresni, hogy a saját érzékiségük vajon miben is gyökerezik, mitől egyedi, inkább népszerű erotikus kliséket vonultatnak fel.
Mégis, másfelől, ha pozitívan nézzük az eseményt, az azért jó dolog, hogy vannak emlékezetes táncos teljesítmények, Baranyai Balázs belépője például figyelemre méltó, Jellinek György vibráló, vékony, fiús alkata is megmarad, (a hátán megszámolható csontokkal), Sebestyén Tímeáról pedig kiderül, hogy minden további nélkül bele tud bújni a végzet asszonya szerepkörébe. Ez a darab ettől még persze egy furcsa hibrid marad, kész munkának nem nevezném, egy rövid hangulatjelentés csupán. Eredeti, markáns koreográfiai gondolatok nélkül pedig sajnos minden darab csak ügyes vagy kevésbé ügyes újrafelhasználás. A PR-Evolution-nak mindenesetre érdemes lenne kipróbálni néhány vendégkoreográfust végre, hátha az meghozná az áttörést.
