MU Terminál-est / 2006 A
Természetesen botorság volna abba az illúzióba ringatni magunkat, hogy egy "tantársulatnak" mint amilyen a második évébe lépett MU Terminál (MUT) - koreográfiát alkotni felkértek halhatatlan remekkel a tarsolyukban érkeznek. A MUT második évfolyamának bemutatkozó estjén kételyt alapvetően inkább a koreográfiák alkotói irányában érezhettünk: az új tízek, az ősz elején a képzési rendszerbe felvételt nyertek kifejezetten jól álltak helyt e sokféleképpen gyenge programban.
A MUT vezetői ezúttal két külföldi táncos-koreográfust hívtak egy-egy rövid produkció betanítására, az est harmadik darabját a formáció szakmai vezetője, Hámor József szállította. Szerencsénkre, hiszen az ő munkája bizonyult a legösszeszedettebbnek, üzemszerűen működőnek a kínálatból. A fiatal táncosok számára természetesen komoly tanulsággal bír egy kevésbé sikerült alkotásban is részt venni. Tapasztalat az is, legfeljebb rossz szájízt hagy maga után. Ám e gyengébb, s komoly fáradsággal ideszervezett, külhoni produktumok (is) pont azt a célt gátolták beteljesíteni, amely a MUT kezdeményező-alapítói számára az egyik legfontosabb. Gyenge előadásban nehéz bizonyítani: egy átgondolatlan, fészkelődhetnéket kiváltó kompozícióban gyengébbnek látszik az is, aki nem az, s még halványabb, aki amúgy is távol van attól, hogy nagy ígéretnek tartsák. Kitűnni nehéz tehát ilyen munkák hőseiként, megpillantatni, felfedeztetni, amire a MUT vállaltan lehetőséget kínál. Érdeklődésben pedig nem volt hiány: a MU Színházban - mely nem küzd éppen alullátogatottsággal - is ritkaságszámba menő tömeg volt kíváncsi a Terminál újdonászainak műsorára. Ez pedig jó - jó hogy ilyen számban jelennek meg, a rendszeresen idelátogatók mellett a rokonok, barátok, számos, e közegben láthatóan gyakorlatlanul mozgó ember. A MUT ugyanis - indirekt módon - nem csupán új reménységeket "termel" ki, de képes lehet új közönséget is...
Sebastian Lingserius svéd táncos-koreográfus a klasszikus irányából indult: a Svéd Királyi Balettakadémiát elvégezve fordult érdeklődése a kortárs, a kísérleti felé. Lingserius Léthe című alkotását a Léthé, a görög mitológia alvilági folyója inspirálta. A három, alvilági folyam egyike ez, melynek vizéből, ha kortyol valaki, azonnal elfelejti földi életét, hogy új életet kezdjen. Ezért is nevezik a felejtés folyójának. Lingserius puritán, ízig-vérig nordikus hangulatú kompozíciójának terében három alacsony, fa posztamens, melyen óriási, átlátszó padlóvázák állnak. A tetszetős, finom fény világította üvegidomok mellett egy-egy kisebb üveg áll. A három, állványra helyezett, mutatós tárgy a színpad rendezői jobb oldalának mélyén áll, mintegy lehatárolva egy háromszögnyi részt a játéktérből. A Léthéhez Tommy Lexén kompozícióját használta Lingserius. A szerzemény jelentős részét finom, olykor érzéki-éteri, svéd nyelvű suttogás teszi ki. A koreográfiának percekig e bársonyos pusmogás a hangzó háttere. Hogy az egyedülállóan hangsúlyozó, szokatlan dallamú svéd nyelven itt és most mi hangzik el, nem tudjuk meg. A Léthé táncosai egyforma, csikósgatyát idéző, bő nadrágot viselnek (az est három produkciójának jelmezeit Illésy Lenke tervezte).
A svéd koreográfus szikár, geometrikus rendszert épített fel munkájában. A tánc tempójával, csoportok felépítésével és lebontásával játszik. A játékosok mozdulatai szaggatottá válnak, hogy aztán egy láthatatlan fuvallat hatására lendületbe jöjjenek. Földre vetülő fényfelület hasít a koreográfiába. A táncosok mozdulatai olykor a föld felé gravitálnak: merev testtel dőlnek el. Lingserius a közösség jelenségével játszik, jobbára nem túl izgalmasan. A Léthé alakjai egy ponton az üvegidomok mögötti, szűk térbe lépnek-sodródnak. Hárman közülük azok mögé lépnek, s egy apró üvegből a vázák tövében álló palackba öntenek valamit, talán festéket - olyan távol vannak, hogy a gyenge fényben nem igazán látni, mi is történik. A palackból aztán átöntik annak tartalmát a vázákba, melyek alján tiszta víz csillog. A két folyadék csillogva-gyöngyözve elegyedik egymással. Folyam helyett állóvíz a színen - talán a feledés elixírje. Lingserius alkotása zavarosnak hat, percei nem akadnak fenn az emlékezet szitáján. Mintha csak a Léthé vizéből kortyolt volna az ember.
Hámor József Nusrat Fateh Ali Khan, a néhai, legendás, pakisztáni szúfi énekes-zenész és a kanadai gitáros, Michael Brook közös kompozícióira hozta létre Lopakodók című, jellegzetes koreográfiáját. Hámornak szinte már védjegyévé vált a kapucni, mely a táncosok fekete, ujjatlan ruháját egészíti ki. A csuklyás alakok mélyre helyezett, szórt fényben táncolnak, szépen használva a testük vetette, látványos árnyékokat. E koreográfia egy modern felfogásban fogant musical-adaptáció táncbetétje is lehetne. A valóban lopakodó, vadállatok mozdulatait használó táncosok látványos karban - mint egy csorda ragadozó - vonulnak a színen. Olykor kiegyenesednek, de a föld visszahúzni látszik őket. E rövid, fülledt hangulatú játék stilisztikai ujjgyakorlat, egy markáns világgal való ismerkedés élményét nyújtja előadói számára. Hámor, az erős atmoszféra bűvésze, Lopakodók című munkájában közösséget épít, nem ígérve, s nem követelve erőn felül.
Intangibilis a címe a francia-amerikai Stéfanie Batten Bland koreográfiájának. A New York-i születésű táncos-koreográfus rangos helyeken végezte tanulmányait, így például a Joffrey Ballet Schoolban, illetve az Alvin Ailey Társulatnál. A Frenák Pál Társulat honlapja szerint - Batten Bland 2005 óta lép fel velük - a táncos-koreográfus együtt dolgozott többek közt Douglas Dunn-nal, A Bill T. Jones/Arnie Zane Dance Companyval. Vendégként Pina Bausch - s már máshol olvasom - Angelin Prejlocaj és Trisha Brown együttesével. Nem akármilyen nevek.
Az Intangibilis címmel, bevallom, nem tudtam mit kezdeni. Hosszas nyomázás után rájöttem, hogy ilyen szó bizonyosan nincs a magyarban (egy-egy, az Interneten fellelhető, okoskodó pénzügyi fogalmazvány sem számít cáfolatnak). Intangible angolul meg nem foghatót, felfoghatatlant, franciául érinthetetlent jelent - vagyis nagyjából ugyanazt a két nyelven. Ezek azért elég jó szavak lettek volna magyar címnek. Hiába, a tudálék nagy úr.
Batten Bland koreográfiája egy "kozmikusan értelmezhető" közösségi térben, a nagybetűs élet nevezetű presszóban játszódik. Itt - vagyis a színpadon - üldögélnek, jönnek-mennek, érkeznek-távoznak a mű alakjai. Az Intangibilis viszonylag gyorsan kezd kínossá válni. Mozgásanyaga önmagában nem problémás, sőt, lehetőséget kínál végre egy-egy fellépőnek arra, hogy valóban megmutassa képességeit. Újvári Milánnak és Grecsó Zoltánnak, akik brillíroznak egy-egy snittben - azonban már volt lehetősége bizonyítani igazi, "felnőtt" produkciók során, Frenák Pál, illetve Goda Gábor alkotásaiban.
Az Intangibilis alakjai ülve-állva kokettálnak egymással. Udvarolgatnak, kakaskodnak, szemeznek, kergetőznek, incselkednek, kivagyiskodnak egymással. A - nagyjából - utcai ruhát viselő táncosok egy valódi szórakozóhely vendégköre viselkedésének kliséit hozzák. A színre idézett, számtalan hangulati-érzelmi felhorgadás azonban gyorsan le is csapatik. Nem tudni, ki miért olyan, amilyen. Mi ez a feszültség, ami fel felerősödik egy-egy pengeváltásban. A fiatal táncosok méregetik egymást, szólótöredékek, kettősök, csoportozatok alakulnak ki. Mintha visszamentünk volna az időben másfél évtizedet, olyan Batten Bland koreográfiája. Az előadás során a legkínosabb azonban az az ötlet, hogy játékosait beszélteti.
Táncban megszólalni lehet, s erre számtalan a példa. Táncban megszólalni azonban nem úgy megy, hogy a táncost instruáljuk, hogy egy számunkra érthetetlen nyelven ezt, vagy azt mondja, suttogja, kiabálja. Beszélni, a színpadon beszélni ugyanúgy, hosszasan tanulni szoktak, akárcsak táncolni. Beszéd-, hangképzés-, vagy színészmesterség-órán. Ezt Batten Bland látszólag nem tudja. Jean Philippe Barrios muzsikája gyakran teljességgel elnyomja a gyengécske, civilen kongó hangokat, a "sziákat", "hellókat", s a bővebb közlendőket. Diákszínjátszóköri hangulatba fullad ez a se füle, se farka produkció, melynek tartalmából - értéket azért nem mondanék - minden egyes megszólalás elvesz.
Akárhogy is: Ádám Tímea, Czédulás Eszter, Fábián Anikó, Göböly Bettina, Grecsó Zoltán, Illés Zsuzsa, Juhász Péter, Kiss Róbert, Pelle Viktor és Újvári Milán alázatát és igyekezetét csak dicsérni lehet. E tíz fiatal rövid idő alatt, érzékelhetően csoporttá állt össze. Hogy jobb legyen "lapjárásuk", azért őszintén szurkolok. A MU Terminál mára bizonyította jelentőségét és szükségességét. Érdemben gazdagította a hazai kortárs táncéletet. Nevel, oktat és fejleszt. Néha pedig téved. De ki nem.
Halász Tamás
Fotók: Lékó Tamás
