Kovács Gerzson Péter pályája során ritkán bíbelődött azzal, hogy a valamennyiünket körülvevő, úgynevezett jelen, a mindenkori ma gyanús és taszító ügyeire konkrét eszközökkel reflektáljon. KGP világa kozmikus és bölcsen rezignált, szenvedélye, igazsága és igazságvágya pont annyira a tegnapé és a holnapé, mint a máé, akkor is, ha napjaink bizonyos motívumait olykor jelzésszerűen alkalmazza alkotásaiban. Mikor hírét vettem, hogy legújabb munkájában kifejezetten a "mosttal" foglalkozik, igencsak meglepődtem. "Mivel a művészetet társadalmi konstrukciónak tartom, az nem is vonatkoztatható el tőle, hisz ezen társadalmi(kulturális, gazdasági...) meghatározottságok és az ezekből származó funkciók felismerése és elfogadása létfeltétele. A Bankett a társadalom - általam felfogott - pillanatnyi közérzetét fejezi ki?" - nyilatkozta a táncos koreográfus a Bankettről a Parallelben.
Kíváncsivá tett már önmagában az, hogy egy, a mindennapokat alkotásaiban elegánsan ignoráló, még csak le sem sajnáló, ám markáns véleményét más fórumon gyakran, szuggesztíven kinyilvánító alkotó személyiség mit gondol, mit érez, mit mutat meg a honi jelenről.
A Bankett virtuóz, fanyar, kegyetlen, egyszerre emelkedett és - tárgyához méltóan - mélységekbe ereszkedő produkció. Filozofikus és közönséges, kódolt és nyilvánvaló, stilizált és naturális. Ezen ellentétpárok szerepeltetése, ballanszírozása, ütköztetése teszi izgalmassá és szórakoztatóvá. Ez adja a foncsort e görbe tükörre. Tágas terét két oldalról, állványra helyezett reflektorok szolgáltatta, mély fények világítják. A színpadot vékony, foszforeszkáló csík keretezi, mely az előadás zenéjét élőben keverő dj Palotai pultjára is felszalad, így vonva be őt a látványban is a játék menetébe. Mikor a szín fényei teljesen kialszanak, egy-egy pillanatra felizzik a sötétben e határozott, éles kontúrvonal. A játékteret a koreográfus tervezte, azt a tőle megszokottan nagyszerű fények öltöztetik, mozgatják. Sakktáblát látunk, harminchat mezővel, melyek fényorgona-szerűen, bonyolult rendben fénylenek fel, vagy halványodnak, akár vaksötétig.
Szűcs Edit izgalmas-ordenáré jelmezbe öltöztette a játék hat - de olykor legalább kétszer ennyinek látszó - szereplőjét, Kántor Katát, Venekei Mariannát, Gera Anitát, Kun Attilát, Kocsis László Szúnyogot és ifj. Zsuráfszky Zoltánt. A táncosokon fényes, fekete alkalmiruha-paródia feszül (mert paródia itt minden, a legutolsó moccanásig, tűöltésig).
A kivagyiskodó, divatoskodó cafrangok nemzetünk bulvársztárjainak, a "színészecskéknek", "zenészecskéknek", "médiaszemélyiségecskéknek" hetente hatszor ismétlődő zsúrjait juttatja eszünkbe. E nímandparádé hord ott - komoly pofával - efféle méregdrága förtelmeket, melyeket egyenest sztártársaik, mai, honi divatguruk szalonjaiban választott ki, tévedhetetlen rosszízléssel. A figurák nyakában mázsányi smukk kolompol. Arany, arany hátán, mellig, bokáig, lerántva a vállat, fojtogatva a torkot. A jelmezek konkrét utalásain túl kevés nyoma a valódi realizmusnak. KGP elemel, kódol, bajsza alatt hamiskásan mosolyogva tolja elénk képeit, hogy bontogassuk azokat, lássuk meg benne a jelent, korunk hőseit, mint valami varázsképen. Természetesen nem vártam kigyúrt verőembereket és szilikonnal varrott plázamenyecskéket, de KGP hősei ha meggebednek is, civilizáltabbak azoknál, akikről e játék szólni kíván. Ez pedig - amúgy - nem is baj, sőt.
A Bankett nem gonoszkodik, nem gúnyolódik, s jelenségeit, képeit, helyzeteit nem az utcáról szedi fel. Nem látunk itt jellegzetes viselkedésmintákat, emblematikus figurákat. A kivagyiság, az olcsó, (bár drágának látszani vágyakozó) bárgyú procc, a lihegés, a verseny és a percemberi attitűd az, ami viszont precízen visszaköszön benne. KGP koreográfiája színpompás szilánkokban élcelődik nekünk és rajtunk. Öltöző-vetkező alakjai színésznek legalább olyan kiválóak, mint táncosnak.
A Bankettről Luis Bunuel zseniális filmje, az 1962-es Öldöklő angyal jutott eszembe. A történet szerint a vagyonos Nobile házaspár (figyelem, beszédes név!), pompás rezidenciáján vacsorát ad vendégeinek. Az úri sereglet a trakta után a szalonba megy, hogy fecsegjen, zenét hallgasson, iszogasson. A személyzet szinte az utolsó emberig felszívódik, a vendégek pedig, bár egyre álmosabbak, rejtélyes oknál fogva képtelenek kilépni a terem ajtaján. Senki nem tudja, miféle bűbájosság lehetetleníti a távozást. Az urak és a hölgyek, magukból egyre vadabbul kivetkőzve, az etikett normáit elhagyva próbálnak kezdeni valamit a helyzettel. Minden ajtó tárva-nyitva, de ők bent ragadnak a szobában. Fogy a levegő, a jólneveltség elenyész, a káosz és a pánik veszi át az uralmat a jómodor felett.
KGP alkotásában hasonlóan összezárt, egymás társaságára ítéltetett alakokkal találkozunk, konfliktusaik, fantáziáik, vágyképeik, indulataik vetülnek ki a játék során. Kiröhögjük őket, kicsit plebejus, kicsit fensőbbséges, kicsit együtt érző szívvel. A táncjáték során, a cél által szentesítetten, megannyi stílus, irányzat jegyei felbukkannak, jól használt, illusztráló idézetként. Néptánc, balett, kortárs foszlányai hevernek egymás mellett, mint egy hajókatasztrófa után maradt törmelék egy közeli tengerpart fövenyén. Ifj. Zsuráfszky folklór-dühöngése például önmagában remekmű, pazar stand-up comedy dallal-tánccal. A cicomás fiatalember (ki a játék másik remeklőjével, Gera Anitával együtt az Állami Népi Együttesből jött izgalmas kirándulásra, a kortársi színpadra) közismert népdalok szilánkjait szuszogja, nyüszíti, vinnyogja, öklendezi fel, s mindehhez táncot mellékel, hasonló felfogásban. A produkció előadói egytől-egyik felejthetetlent nyújtanak, olyat alakítanak, amit legtöbbjüktől soha korábban nem láttunk. Kun Attila, emelkedett, filozofikus koreográfiák alkotója, nemes, elegáns, táncosi alak most zabolátlan komikus, hihetetlen arcjátékkal. Venekei Marianna, ki Kunhoz hasonlóan a balettszínpad nagy tudású jelese, harsány és ordenáré, elképesztően szórakoztató és teljességgel szokatlan. Kocsis - akit láthattunk már telivér komédiásnak - a balettet keveri kortársi tánc-kupléval. Kántor Kata egyszerre démoni vamp, és felkapaszkodott zöldségesné. KGP a harmónia és emelkedettség képeit váltogatja a vaskos groteszkkel. Táncosainak minden porcikája játszik, arcjátékuk nagyszerű. Őrületük igazi, téttelen élet-halál harcuk hiteles.
Az atmoszféra a Bankett igazi erőssége: ez a vad, kavargó, katatón, indulatos világ, melynek valamennyi hőse állandó bizonyítási kényszerben lobog. Résen van, tromfol, les, reagál. Csoportot látunk, melyben mégis, mindenki egyedül van, magányos dzsungelharcosként, képzeletbeli tőrrel a foga közt küzd - ám, hogy pontosan miért, azt maga sem tudja. A játék végén aranyló kacatok tömege surran a színre: vadul fürdik bennük mindenki, mohó gyerekként kapva a talmi drágaságok után. A kiváló táncos-koreográfus, Rókás László idézett nekem egy interjúnkban egy mondást (melynek forrásáról azóta több verziót is hallottam, ám a legvalószínűbb a talmudi eredet). "A halotti ingen nincsen zseb" - szól az ősi bonmot. A Bankett figurái - a mai magyar társadalom túlnyomó többségéhez hasonlóan, hiszen azt ábrázolva - e mondásról sose hallottak még.
Halász Tamás
Fotók: Lékó Tamás
