A test-építő

Látszólag érdekes ellentmondás, ha egy építész táncfotók készítésére adja a fejét. A racionalitást, precizitást és józan észt igénylő mérnöki munka valahogy nem igazán passzol a szenvedélytől, dinamikától és sokszor a spontaneitástól szétfeszülő tánc műfajához - gondolhatná az ember, ha Papp Dezső emlékkiállítása nem győzné meg az első pillanatban az ellenkezőjéről. Már a kiállítás címe sem rejti véka alá, hogy egy építésszel van dolgunk: Egy építész táncképei - ám ezt nem azért teszi, hogy csodabogárként mutogassa az alkotót (bár tény, hogy ezzel a kombinációval fehér hollónak számít), sokkal inkább azt az egységet hangsúlyozza, amelyben az építészmérnöki alapok és a szépségre, tökéletességre való fogékonyság egymásra találnak.

 

Ahogy az a Nemzeti Táncszínház Galériájában, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Táncarchívumának köszönhetően megvalósult kiállításon világossá válik: korántsem egy anyagi megfontolásból, a puszta haszon reményében dolgozó emberről, hanem egy elhivatott, alázatos, csendes, ám mindenhol jelen levő alkotóról van szó. Kivétel nélkül ezt bizonyítja az a néhány kifüggesztett kommentár, amelyekben táncművészek, koreográfusok vallanak a munkájukat lelkesen, mégis a háttérből végigkísérő Papp Dezsőről. "Kevés olyan fotós volt a pályám során, aki meg tudta jegyezni a nevemet"- írja Kalmár Attila, a Szegedi Kortárs Balett táncosa, míg Bozsik Yvette úgy emlékszik vissza rá, "mint aki minden előadáson ott volt": "Nem csupán fotósként: valóban érdekelte az, amit lefotózott". Egyes visszaemlékezők szerint olyannyira csodálta a művészeket, hogy valószínűleg emiatt sem szívesen fogadott el pénzt a munkájáért.

 

Számára ez nem kötelességet vagy megélhetést jelentett - ő maga írja, hogy a felhasznált fotóinak a honoráriuma legfeljebb a ráfordításait fedezte -, sokkal inkább egy olyan örök szerelmet, sosem szűnő szenvedélyt, amelyet a megörökített táncművészek önkéntelenül is megéreztek és értékeltek. (A sors csúnya fintora, hogy életében soha nem volt kiállítása.)  Cserta József, a Magyar Állami Operaház táncosa arról számol be, hogy a fekete-fehér képeket Papp Dezső maga hívta elő és retusálta, ahol pedig a színes képeket hívatta elő, bekönyörögte magát a laborba, hogy tökéletes legyen az eredmény. A kiállítás nagy részét egyébként a fekete-fehér felvételek teszik ki, egészen különleges, filmszerű pillanatokat is megosztva a közönséggel.

 

Köszönhető ez egyebek mellett a nem digitális technikának, amely furcsa módon valahogy sokkal szorosabban kapcsolódik a megörökített pillanathoz - magában rejtve a kudarc és a kiszámíthatatlanság lehetőségét. Ilyen érzékeny, az idő és a labor homályából előderengő fotók például az Operaház Seregi László-féle Rómeó és Júliájának kettősei: Kovács Eszter és Popova Aleszja, vagy éppen Szakály György és Volf Katalin mintha csak a XX. század első felében készült filmből léptek volna elő. Bár a fotóművész múltja óhatatlanul arra sarkallja a szemlélőt, hogy összefüggéseket keressen az építészettel, nem túlzás, ha kijelentjük, hogy számos fotón érhető tetten a geometriára, kompozícióra érzékeny szem hatása. Mintha csak a testekkel, a testekből építkezne - elvégre ez a szakmája.