TranzDanz reminiszcenciák
Jó dolog, hogy a magyar kortárs táncnak is van néhány hamisítatlan fenegyereke; például a kiugrott néptáncos, az urbán egosámán: Kovács Gerzson Péter (a továbbiakban: KGP) is az. Az általa 1987-ben alapított, a maga idejében forradalmi, a hagyományos néptánciskolákkal radikálisan szakító formáció; a TranzDanz neve máig emblematikus, és, ahogy ebben a brigádban évtizedek óta KGP az egyetlen állandó tag, úgy az előadások formanyelve is meglehetősen privát, amelyet a néptánc alapokhoz a kortárs tánctechnikák folyamatos, innovatív hozzáadásával alakított ki, a kortárs csűrdöngölőtől a magyar butoh-ig, elég gazdagon és sajátosan. A tranzit már szinte bizonyíték, hogy a koreográfus nem arra törekszik az életműben, hogy újabb és újabb valóságokat hozzon létre időben a munkája során, hanem spirálisan halad felfelé, a meglévőt szándékozik tökéletesíteni, szigorúan befelé koncentrálva, elhagyva a sallangokat, amely igyekezetből egyébként érdekes módon szintén születhet modor, vagy jobb esetben önirónia. Közben a koreográfiákban általában harmonikusan összeáll az ősi mítoszok, mondák világának és a városi élet zajos termináljainak hangulata.
Az előadások külön pikantériája az élőzenei kíséret, amely nem aláfestés, hanem inkább közös alkotás a zenészekkel a színpadon. KGP saját nagy generációjának azok a népzenészei húzzák a folkbaletthez a talpalávalót, akik a népzenére szintén, mint biztos bázisra építenek, és innen kalandoztak el a szabadabb műfajok, például a dzsesssz felé. A tánc és a helyben készülő zene organikus kapcsolata, plusz a megtervezett terek és fények igazán dinamikussá teszik a TranzDanz előadásokat, hogy ne feledjük megemlíteni még a legtöbbször kiemelkedő és maradandó, időnként, - mint a Tranzit esetében is -, szinte túlcsorduló jelmezeket. A kvázi társulat, folyton megújuló formációkban él, amelynek KGP és az ő igen csak jól elsajátítható mozdulatkészlete a bázisa, aztán ehhez képest jönnek-mennek a koreográfus ízlésének megfelelő, feltétlenül jól képezett táncosok. Jutnak is, maradnak is, akár a kortárs tánc vándormadarai, de, amíg itt időznek, felveszik a mesterük által szabott szép és kényelmes ruhát, amelyben földbe betonozott lábbal improvizálni és felszabadultan mozdulni is lehet, de csak bizonyos határokon belül.
Így van ez végül a Tranzit előadással is; amely a KGP-i világképnek megfelelően a CULT, a CODA, a CO-AX, illetve a Sziklarajzok című darabok örökségét viszi tovább. Remek, alkalmazkodni nagy mértékben képes táncosok jelenítenek meg egy a koreográfus által igen markánsan elképzelt, egymástól távoli asszociációkra épülő, nem túl esztétizáló, de nem is színházasan dramatizált képfolyamot, amelyben az emlékezet a kiindulás, ám a régi darabokhoz hűen az emberi világ gépiessége és az elemelkedett líra egyaránt alakot ölt. Lám nem csak a filozófusokat és az antropológusokat foglalkoztatja manapság a kulturális emlékezet. KGP ebben a darabban már több mindent megenged magának, amit eddig is, de talán nem ilyen mértékben, például, hogy a közönség türelmét nem kímélve, pimaszul, a végletekig lelassítja a mozgást és ezzel együtt a színpadi időt. A butoh színházhoz szokott, illetve a nagyon befogadó képes nézők képesek csak elviselni ezt a mértékű lassulást, pedig kár volna átaludni ezeket a részeket, mert, amint a mozdulatlanból újra megszületnek, egyre hevesebbek a mozdulatok. Ezeken a kapcsolási pontokon a táncművészetben kevésbé járatos néző is rájöhet, hogyan kell előtúrni az emlékezetéből nemzeti kultúrájának patetikus és groteszk antropológiai jegyeit, aztán olyan örömben lehet része, amiért neki is dolgozni kell, tehát még nagyobb öröm. Egyébként meg befogadóképesség kérdése és közben még mindig ott van segítségül az előadást indaként átfogó zene és Kovács István, aki életnagyságban hegedül és trombitál bele a történésekbe, vagy történettelenségekbe a színpadon. Mert KGP ügyel rá, hogy ne unatkozzunk, bár azt sem különösebben bánja, ha magunkra maradunk a gondjainkkal, mert egyszerűen a tánc elefántcsont tornyában ül, mocorog. Megteheti, hiszen a magyar táncszcénán ő valóban senkire sem hasonlít. Különlegesség a mérleg egyik oldalán, magány és összeférhetetlenség a másikon, de egyáltalán nem kizárt, hogy a közönség bejusson a TranzDanz által vindikált senkiföldjére, mindössze annyit kell tudni hozzá, hogy ez az a hely, ahol a kortársat kortársnak nevezik, ahol a tánc valóban tánc, ha néha abszurd módon korlátozott is és, hogy amit itt adnak, arra a test szívesen emlékezik.
sisso
