Az ember már csak attól komoly elismerést érez, amint követi, milyen nyitott szellemmel, milyen kalandvágyón, egyszersmind tudatosan feszül neki a koreográfus-rendező-táncos Szabó Réka a választott műfaját övező falaknak. Sokszor emlegetett, szinte már elcsépelt információ, hogy az alkotó "civilben" (ha van ilyen) matematikus, hajdan egyetemen is tanított - ezen lehet csodálkozni, és fejtegetésekbe belemenni, hogyan is jelenik meg Szabó Réka matematikusi énje a táncszínpadon, és nyilván viszont.
A Buddha szomorú szerzője legjelentékenyebb előadásaiban, hosszú évek óta már a szavakkal illetve a testtel, mozdulattal kifejező színház elegyítésének lehetőségeit kutatja. Ezúttal tört és ezúttal jutott a legmagasabbra - legfrissebb alkotásának minden pillanata a csiklandó, borzongató izgalom élményével szolgál. "Lázár Ervin novellái alapján, minden szereplő alkotó közreműködésével" született munkája - munkájuk - az egyik legizgalmasabb színpadi produkció napjaink Budapestjén. Esztétikai szempontból közelítve természetesen mellékes, hogy Szabó Réka és köre (az egyszerűség kedvéért nevezzük így ezt a mind inkább társulatnak látszó közösséget) minimális pénzből hoz létre remekművet. Morális alapoktól indulva pedig természetes, hogy nem az. A Buddha szomorú egy erős, sokat tudó, sokoldalú művészcsoportosulás alkotása, egy valódi műhelyé - abban a korban, mikor a műhelyeket, kevés kivétellel spekulációs körök, számlatömbbel hónuk alatt köröző - maradjunk finomak - kisiparosok, handlék s riadtan kapkodó, rohammunkában dolgozó, mind kimerültebb fél- és egész-tehetségek váltották fel. Mert a Buddha szomorú legnagyobb erénye elkészültségének foka. Ez a ragyogóra csiszolt produkció egyetlen percnyi üresjárattal, szemfényvesztéssel, elmaszatoltsággal sem fárasztja nézőjét. Szeszélyesen szép rendszerében minden alaknak, gesztusnak, szónak, fintornak jelentése, tehát helye van. A befejezettség, a struktúra stabilitása mellett pedig még egy, jelentékeny kincsről is szót kell ejteni. Ez pedig a stílus. Szabó Réka felépítette, megalkotta nyelvezetét: tudatos alkotómunkája során, a tapogatózástól a kísérletezésen át eljutott e pontig. Ma, mikor modorosságot oly könnyelműen keverünk össze stílussal (legyünk alkotó művészek, vagy hiszékeny nézők), mikor nyegle rutinnal, agyoncsépelt foszlányokból tálalnak elénk újabb és újabb remixeket új produkció címén, ez szintén óriási szó.
Sokszereplős "férfidarabot" készített Szabó Réka itt és most, mikor lasszóval kell fogni hímnemű tehetségeket a tánc színpadára. Játékosai színészek (Kövesdi László, Gőz István) és táncosok (Szász Dániel, Zambrzycki Ádám), és egy, számomra eddig ismeretlen, táncosnak-színésznek egyaránt remek fiatalember, Dózsa Ákos. A Buddha szomorú színpadán nem prózisták és táncosok keverednek egymással, hanem prózistákban és táncosokban keveredik a kétféle - sugalmazottan és megerősítetten közeli és rokonszerű - tudás. Lázár Ervin különös, rejtelmes, groteszk szövegei szavakban és mozdulatokban hangzanak el, testesülnek meg itt. Nincs történet természetesen, fragmentumokkal találkozunk, csereszabatos figurákkal, személyiséghalmazokkal, árny- és gúnyképekkel. Szabó Réka rendezői-koreográfusi és Lázár Ervin írói világa mintha egymásnak teremtve: relativizáló, hétköznapokat szürrealitás üvegcserepén keresztül szemlélő személyük mélyen, zsigerien rokon.
A táncos megszólal - már önmagában ez is milyen kockázatos, különös, váratlan és varázsos mozzanat. És milyen nagyszerű élménnyé válhat, ha a táncos jól szólal meg. Számos előadást láttam, melyet ez a "fogás" vágott agyon - azonnal és reménytelenül. Zambrzycki Ádám és Szász Dániel - ha emlékezetem nem csal - most beszélt első alkalommal színpadon. Utóbbi "csak" tehetséggel, előbbi megdöbbentően remekül. Z. Ádám - ahogy friss színlapokon (olvasószerkesztőt kímélendő talán) mostanság megjelenik neve - tavaszi, bemutatkozó koreográfiájával, s most, ezzel a szereppel háta mögött, figyelemreméltó "beosztottból" izgalmas művészegyéniséggé vált. Szabó Réka újabb s újabb előadásaiban játékosainak nóvumszámba menő képességeit mutatja meg nézőinek. "Rejtett értékeket" hoz ki belőlük, kalandra hívja őket. Táncoltatja a színészt, beszélteti a táncost, szokatlan, rendhagyó eszközöket ad kezükbe, hogy azok által próbálják és fejezzék ki magukat új dimenziókban is.
Talányos, tetszetős a játék színpada: hátul, középütt óriási szembogár, stilizált növényi motívumos keretben - fekete írisze egy lyuk. Oldalt hangulatlámpák állványát idéző száron, szempillaszerű foglalatban medicinlabda méretű szemgolyók. A rendezői jobb sarokban magas, ovális tükör vidámsárga keretben, bal oldalt megdermedt hullámot idéző, embermagasságú, fekvő idom. A játék bizarr párbeszéd-kánonnal indul: egymásba szőtt társalgási egyveleget szemlélhetünk, melynek egyre több a résztvevője - végül már mind az öt játékos a színen, egymás ölében tornyosulva. Matematikai ízű ötlet ez, ha erőltetni akarom e szálat: A1 beszél B1-hez, A2 B2-höz és így tovább: a megszólalások sorrendje azonban borul. Mindenki elbeszél egymás mellett. Igen, korunk kietlensége - a téma, mellyel Szabó Réka is sokat foglalkozik, de az ő képeiből mindig hiányzik a közhely, ő nem járul hozzá napjaink "példabeszéd-szmogjához".
Az öt Vladimir, vagy öt Estragon van és vár. Tölti idejét, éli életét ebben a különös, kozmikus tágasságot sejtető, fekete függönyök közé zárt világban. Abszurd cselekvéssekkel múlatja idejét, mérőszalaggal leltározza a másik testét, számszerűsíti annak testhőmérsékletét, kiáltását, tekintetét. Befőttesüvegekbe zárja az üvöltést, a szerelmes vallomást, a szemrehányást, a lemondó sóhajt. Leheletfinom szalvétákból rak ki sakktáblát, s ha elege van ebből a valódinak rendelt világból, belép a tükörbe, mint Alice, vagy a Költő vére című film cocteau-i főhőse.
Mesejátékiak a színek, a szcenírozás. Hózentróger és micisapka, (felemás) zokni a játékosokon. Gőz István testéről ollóval vágják le egymás után a ruhadarabokat. Ettől kezdve pőrén áll a színen - de nem meztelen: neki EZ a jelmeze. Zambrzycki Ádám a molnár fiáról szóló mesét mond ragyogóan: közben Kövesdi László egy jókora - de e célra igencsak apró - befőttesüvegbe próbálja belehajtogatni testét. A táncos a csattanónál-tanulságnál elvágja a mese fonalát: szaladnia kell, megváltani a világot. Abszurd, mégis ezerszer ismerős figurák a színen: keserédes alakok, édes-savanyú szövegek, mesei-felnőtti helyzetek sorakoznak egymás után. Szabó Réka mozdulati, látványi szimbolikája zavarba ejtően talál telibe: Lázár Ervin, gyermek- és felnőttmesék nagymestere méltó interpretárorra talált és méltó médiumokra. Szomorú vigasság a Buddha szomorú, melynek során mindig tudjuk, miért van, ha pukkadunk a nevetéstől - rejtelmesebb már azonban, hogy miért a könnycsepp a szem sarkában, mikor a fények kialszanak. Ez a megragadott rejtély, ez az, ami igazán kiemelkedővé teszi ezt a sok szempontból rendhagyó, üdítően friss és tehetséges produkciót.
Halász Tamás
A képeket Dusa Gábor készítette
