 |
| Gaál Mariann: Barbakán |
Utolsó utáni pillanatban befutó filmek, elmaradt próbavetítések, hirtelen adódó projektor-problémák, elcsúszó kép és hang, megbántott alkotók, elmaradt kerekasztal-beszélgetés: hogy csak a legfontosabbakat említsem az EDIT fesztivál gyermekbetegségei közül. A résztvevők, a szervezés, a befogadó helyszín illetékesei egyaránt vétettek hibákat, de ez még csak az első nap, nem számít, nyilván bele kell rázódni. De jó hír is van, vasárnap este 20.00 órától, immár eredeti minőségében újranézhetjük a Toldi moziban a filmeket (a csütörtöki jegyünkkel akár ingyen), és talán az alkotók is megszólalnak végre.
Sokadszor kezdem úgy a beszámolómat, hogy nálunk még fiatal műfajnak számít a táncfilm: de tényleg, meddig is lehet még erre hivatkozni? Mindenesetre hazánkban az a helyzet állt elő, hogy harminc körüli emberek készítik életük első táncfilmjét, ráadásul szinte minden esetben maguk a koreográfusok avanzsálnak filmrendezővé - ahelyett, hogy összedolgoznának egy dörzsölt szakmabelivel -, aminek azért megvan az a hátránya, hogy nem feltétlenül látnak rá sem magára a műfajra, sem az adott munkára. Sok esetben állatorvosi lovacskák hát ezek a filmek, több sebből véreznek, de ez elsősorban a lehetőségek és a gyakorlat hiányából adódik. Ezért inkább azokról a filmekről essék hosszasabban szó, amelyek lelkes ujjgyakorlatnál, játékos kísérletezgetésnél messzebbre vezetnek.
Meggyőződésem, hogy Duda Éva 2007-es Aréna című előadása a Közép-Európa Táncszínház egyik csúcsteljesítménye volt, melyben az átalakuló félben lévő társulat fel tudta mutatni, milyen erős utánpótláscsapat érkezett a Bethlenbe. Blaskó Borbálán, Bora Gáboron és a vendégtáncos Feicht Zoltánon kívül csupa friss társulati tag szerepelt az előadásban, Virág Melinda, Hargitai Mariann, Palcsó Nóra, Katonka Zoltán. Ez egy kivételesen nehéz darab, érzéki és kegyetlen, szinte olyan, mint egy stilizált ölelés- és verekedéssorozat.
Hogy az Arénában van még szufla, az most, a vetítésen bebizonyosodik: a Bethlen tükrös színházterméből kivitt darab ugyanúgy megél mindenféle vadromantikus helyszínen, például egy homokbányában, a Monostori Erődben vagy a Budavári Labirintusban. Táncos szempontból persze ezek nehezített körök, a homokba belesüppedve minden mozdulat duplán számít.
A kép sajnos végig torzított és homályos, de nem akarok igazságtalan lenni, a jelen speciális helyzetben fogalmam sincs, hogy ez az operatőr vagy a projektor hibája, esetleg koncepció, vagy minden együtt. De függetlenül attól, hogy nekem ez a képi világ túlságosan "maszatos", (olyan, mint amikor végig be van kapcsolva a ködgép a színpadon) az egyéni táncos teljesítmények elviszik a filmet.
Ami biztosan megmarad, az például Feicht Zoltán és Bora Gábor feszültségtől vibráló kettőse vagy Virág Melinda szenvedélyes duettje Katonka Zoltánnal. Ha valamit igazán becsülök Duda Évában és szeretek ebben a darabban (és szerencsére ez a filmben ugyanúgy átjött, ahogy a színpadon szokott), hogy mindenki ragyogóan tehetségesnek látszik, olyannyira, hogy ha ezek közül a táncosok közül valakit egy másik koreográfus nem dolgoztat meg ennyire, automatikusan csalódott leszek, hiszen már tudom mindenkiről, mire képes. Az Aréna viszonyítási pont, és ez nem kevés.
Zambrzycki Ádám Meeting Point című filmje volt a másik, ami igazán tetszett, (bár úgy tudom, a kép-hang elcsúszás például éppen ezt a filmet érintette). Mégis, itt meglepő módon stimmelnek a dolgok: van koncepció, dramaturgia, filmes tekintet, ráadásul szuggesztív a főszereplő, szellemes a térhasználat, sorjáznak a gegek a beállításokban, sőt, még a zene is nagyszerű. A maga módján még szemérmesen érzelmes is ez a munka, ezt külön kedvelem benne.
Hogy Kevin Turner és Zambrzycki Ádám közös munkái gyümölcsözőek, az már az Inspiráción bemutatott Crossfade című színpadi kettősükből kiderült, melyben a koreográfus megkísérelte rekonstruálni egy találkozás történetét, két távoli monológból egészen személyiségek összevegyüléséig, az énhatárok feloldásáig.
A Meeting Point is találkozásuk története, viszont most a kamera - egyben Zambrzycki Ádám, a másik fél - szemével látjuk Kevin Turnert. Hófehér, puritán folyosón játszódik a film, mely leginkább egy régi, átalakított üzemi csarnokot idéz, (az ImPulse Tanz helyszíne?). A fiatal táncos játékosan beveszi a teret, önfeledten végigtáncol a folyosón, miközben bevonja a játékba, ami csak az útjába esik - egy kukát, padot, vízcsapot -, mozgása kötetlen, féktelen, könnyed és szabad: erős kontrasztban van a fehér falak szigorú párhuzamosaival. A zártnak tűnő út, a zsákutcaszerű folyosó a végén mégis kinyílik, csak éppen egészen szokatlan módon, csak az exit ikonból, és Kevin nyílt, áradó mosolyából találhatjuk ki, hogy találkozik a kamera és modell.
