A butoh persze, attól, hogy lassú, még nem tradicionális tánc. A második világháború után, az ellenállás művészeteként jelent meg Japánban, úgy is mint a nyugati, új táncok átvételének és a helyi, hagyományos nó színházi technikák folytatásának elvetése. Keletkezése óta sokféle módszert és előadási formát magában foglal, leginkább performansz jellegű, témája valamilyen tabu, és hiperlassú mozgással operál. Előadói többnyire fehérre vagy sárszínűre mázolják magukat, zsák- és hínárszerű ruhákba, hajakba öltöznek, amitől aztán úgy néznek ki, mint akik nem ebből a világból valók. Edzett európai nézőnek is sok türelem kell ahhoz, hogy belehelyezkedjen egy-egy előadásba, és hagyja magán végighullámozni a lassú ellenállás asszociációkkal teli művészetét.
Tatsumi Hijikata Tiltott színek (Forbidden Colours, Kinjiki) című, Yukio Mishima írása alapján készült koreográfiája számít a nagykönyv szerint az első butoh előadásnak, amelyet Yoshito Ohnóval a másik nagy butoh guru Kazuo Ohno fiával adott elő egy 1959-es japán táncfesztiválon. Témája a pedofília és a homoszexualitás magában is kiverte a biztosítékot, de közben egy csirke is áldozattá vált koncepción kívül, így szentségtörőként kizárták a koreográfust a fesztiválról, viszont közben új műfaj született.
A Fészek klubban vetített filmek között Hijikatának erről az előadásáról nem lehetett filmet látni, de egyik fő művét, A himlő történetét Keiya Ouchida 1995-ös felvételén viszont igen. A tradicionális és az avantgárd japán ötvözetének meghökkentő képei premiervetítésnek számítottak, ahogy a Kazuo Ohnóról készült filmek is, egyik Daniel Schmidt 1995-ös kisportréfilmje Kazuo Ohno címmel, a másik a Mr O arcképe című alkotás Chiaki Nagano rendezésében, amely a világhírű előadó kifejezésmódjait kutatja. Ikonokat látni a vásznon, a két mester legjellemzőbb képeit, Kazuo Ohno a kikötőben, bokáig vízben, óriási virágos női kalapban, valami francia sanzonra mozdul folyamatosan, mögötte lemegy a nap, majd hajnal lesz megint, hullámzik a víz, egy életet táncol el. Végtelen nyugalom a kézmozdulatokban, mesteri kidolgozású gesztusok, jelek.
Iwami kagura, sintó sprirituális tánc
A japán bátrak után aztán japán hagyományok, egy másik teremben vacsoracsata készülődik, kőedényben óriás kalapáccsal rizslisztet varázsolnak, és később megtudhatjuk még, hogy a parapara nem egy keleti civilizációs szorongás, hanem egy tokiói poptáncstílus, amelyet olasz diszkózenére dolgoztak ki a tokiói fiatalok. Hát igen, tényleg kapkodhatja a fejét, aki Japánban és a fejében rendet akar tenni, ami a tradíciót, a kortársat, az életkorokat és a humorérzéket illeti.
A Nemzeti Táncszínházban másnap sintó spirituális tánccal, iwami kagurával indult a nap. A fagyos idő beálltával nem a szabadban, hanem az aulában zajlottak az előadásokat úgymond kiegészítő, mozgásos események. Az egykor papok által előadott, isteneket békéltető, színes, sárkányos-kígyós parádé mára népszokássá vált. Ebből láthattunk ízelítőt klasszikus dalszövegekkel és népköltészettel, nem mintha meg tudtam volna különböztetni, melyik melyik.
Közben kiállítás nyílt, a butoh tánc 50. évfordulójára, amely ruhákkal, eredeti jelmezekkel, személyes tárgyakkal, rajzokkal és pazar fotókkal dokumentálja a butoh két alapítójának munkásságát.
Tomiko Takai
Démonikus képek sorozata látható a büfésoron. Később az előadás alatt kevésbé éreztem át a művészettörténeti korszakot, pedig Tomiko Takai a szintén első generációs butoh táncosnő a korának köszönhetően is bizarr előadó. Metafizikai értelem című darabja, amelyet 1967-ben Hijikata koreografált, aztán nyilván maga alakított az elkövetkező évszázadban, élő történelem. A tánc mint örökké tartó tapasztalat, az élet újra és újra bejárása, minden zegzugának felfedezése a téma, gondolom, az előadó élete során sokat változott.
Nekem kevésbé a szólók, inkább a második generációs iskola csapatai, például az idegrendszert borzoló technikákkal dolgozó, Európát is beoltó Sankai Juku társulat a nagy kaland. Erről a palettáról most hiányoznak nagyon, szívesen kávéznék a büfében úgy, hogy leereszkednek közben kötélen, a falon.
Bata Rita és Yoshito Ohno
A második előadás, amit a színpadon láthatott a közönség, Yoshito Ohno, a nagy előd és Batarita, a hazai butoh leglelkesebb előadóművészének közös darabja. A fesztivál sem lett volna, ha Bata Rita 2008-ban nem tanul és dolgozik a Kazuo Ohno Dance Studióban. Így pedig megünnepelhették a japán-magyar diplomáciai kapcsolatokat és a japán kultúra több szegmensét is a butoh táncon kívül.
A darab eredetileg szóló volt, szintén Hijikata koreográfiája, amelyet Yoshito Ohno többször átdolgozott az elmúlt negyven évben, legutóbb Bataritával. A képtelenségekről szól, a test szürrealitásáról, már, ha egyáltalán lehet értelmezni, és nem csak asszociációkkal gondolkodni egy ilyen előadásról. Fürdőzés a Holdban magyar népzenére, ének a virágesőben, vándor az úton, csak a legszebb jelenetekre emlékezem.
A fesztivál jó színeket hozott a magyar télbe, nekem belefértek volna vadabb árnyalatok, igaz, a Rudas fürdői szeánszban már nem vettem részt hófogság miatt.
