Két bamba munkásember derült mosollyal bámul ránk, helyünket elfoglaló nézőkre, közben szorgosan rakják le a pallókat, míg végül elkészül az óriás fadoboz, s ők eltűnnek a belsejében.
Ez a szerkezet a színpad s az alkotók eszköztára is egyben. Egyrészt szó szerint az: a kulisszák mögötti kelléktárat jelenti, hiszen alulról bújnak elő, és a doboz belsejébe tűnnek el a színészek, másrészt viszont a doboz maga; az őt alkotó fadeszkák, a trükkös nyílások, rések, együtt élnek és játszanak velük az egész előadás folyamán.
Fejek, lábak, kezek bukkannak elő, majd zuhannak vissza egy-egy meglepetésszerűen felnyíló csapóajtó mögül. Egyelőre még sikerül pont elkerülnie egymást a két táncosnak. Mikor az egyik ajtó lecsukódik, éppen akkor nyílik fel a másik. A humoros játékon túl izgalmas látvány az egymás után, majd később szinkronban felnyíló-lecsukódó deszkák "tánca" is.
A két munkás két ellentétes, bár emberileg hasonló karakter.
Az egyik kis "mitugrász" a lelkes, gyermekien naiv, energikus, pattogós, de általában a rövidebbet húzó figura (Zimmermann); a másik a lassú, sánta, erősebb, ugyanakkor esetlen melós (Metzger). Társak, akik hol egymást segítik, hol próbálnak alátenni a másiknak, ugyanúgy, mint az együtt játszó kisgyerekek.
A harmadik szereplő (De Perrot) a lemezlovas, aki végig szinte együtt lélegzik, játszik a színészekkel, ugyanakkor kívülálló marad, nem alakít külön karaktert. A színpad pedig hangforrás is egyben: a lemezjátszók egy-egy felnyíló ajtóra vannak rögzítve. Hol az egyik, hol a másik sarokban tűnnek fel, a DJ pedig egyszer csak előbújik, és beüzemeli a gépeket. A lemezjátszó forgótányérja olykor szimbolikus jelentéssel is bír: órává, vagy körfűrésszé lényegül át.
Zseniális, trükkös megoldások, és precizitás, pontosság: ezek a jelzők illenek a paradox módon olykor esetlennek tűnő figurák játékára. A fapallók által diktált előremutató egyenesség, diagonális feszesség jellemzi a késével játszó Metzgert, aki úgy ejtegeti azt a látszólag véletlenszerű pontokba, hogy tökéletesen jelöli ki vele saját testének határait. Ugyanakkor minden megeshet: érezzük, hiszen a függőleges deszkába szúrt kés alá teszi fejét, vagy erőteljesen feje fölé döfi azt a fába, de valahogy mégsem izgulok, bízom benne, tudom, hogy nem lehet baj.
Metzger figurája a fizikai erő képviselője, aki ilyennek született, de sokszor nem tudja, hogyan használja erejét, akinek viselkedését elsősorban fizikai szükségletei határozzák meg és irányítják. Még a deszkákat is úgy kapdossa fel a fapadlóról, mint egy-egy darab húst: kését beleszúrja, s úgy ragadja meg. Ugyanakkor, jóindulatú, rokonszenves figura.
Szimpatizálunk a kis "minden lyukba belefér"- típusú másikkal is, aki pici, törékeny, de rendkívül leleményes, rugalmas és ügyes. Bár ő is naiv, és sokszor túlmegy képességei határain, mégis mindig újból felbukkan, töretlen lelkesedéssel és energiával. A cirkuszi háttérrel rendelkező Zimmermann káprázatos könnyedséggel pattan egyik deszkáról a másikra, a közönség néha fel is hördül egy-egy mutatvány láttán, ő pedig lazán játszik tovább, mintha mindez az általa alakított figura természetes mozdulatrepertoárjából való lenne. Hiszen ez csak játék munka közben: építkeznek, s szórakoznak. Bohócok ők, szórakoztatják önmagukat, egymást, és minket, nézőket is. Kommunikálnak velünk, ránk néznek, várják a reakcióinkat, mi pedig együtt érzünk velük.
Mindeközben elkápráztat a tér- és eszközhasználat trükkös, leleményes módja: vízszintesek, függőlegesek, páthuzamosok játéka ez. Az egymáson elcsúszó deszkák impulzust adnak a testnek, szinkronban mozognak az egyenes vonal mentén haladó táncossal. Egymást heccelik az együtt dolgozók: hol akadályokat gördítenek - jelen esetben inkább csúsztatnak - egymás elé, hol pedig létrát formálnak a sima falból, hogy fel tudjon rajta mászni a másik. A jelenetet nézve valahogy az az érzésem támad, hogy az alkotók minden trükkös felhasználási lehetőséget kiaknázták, amit csak e térrel és a deszkákkal lehetett. Nemcsak eszközként: van, hogy erdőt, temetőt alkotnak, vagy akár sípályává lényegülnek át a fapallók. A különleges "játszótéren", mint a mesék birodalmában, minden lehetséges. Még az is, hogy egy idilli hegyi jelenet elevenjen meg: a háttérben népi muzsika: a házikó ablakából a bamba nagydarab mosolyog ránk, míg a kicsi törhetetlenül akciózik. Lábára szikszalaggal erősített két faléc, kezében két sétabot. A nézők pedig egy emberként nevetnek a bukdácsoló, abszolút antitalentum síelőn, aki esik-kel, de nem adja fel addig, míg nem sikerül lesiklania. Teljesítményéért nagy tapsot kap a közönségtől. Majd elnyeli a Föld: belehuppan a doboz belsejébe, s utána gördülnek a később zsonglőr mutatványhoz szolgáló "lavina golyók".
Az előadás menetében is érződik a cirkuszi beütés: egy-egy attrakció közben szinte hallom a dobpergést, s a végén tapsvihar jutalmazza a sikeres produkciót. Mindez nem töri meg a végig feszített, energikus, izgalmas, "vonalvezetést". Sőt, ráfeszít, felcsigáz, még inkább fogva tart.
Ezt teszi De Perrot produkciója is: a lemezlovas nagy átéléssel "pakolja" a korongokat; hozzáértőn, a táncosokhoz hasonló precizitással húzogatja a lemezt, és adja a ritmust s a különleges elektronikus zenei aláfestést a mozgáshoz. Tökéletesen, másodperces pontossággal illeszkedik a zene és a mozgás. Ez fontos is, hiszen olykor egy-egy effekt kísér egy-egy hirtelen mozdulatot.
Kedvenc részem, amikor De Perrot az ujjával végigsimítja az előtte lévő színpadi rész felületét, mintha éppen bakelitet válogatna gyűjteményéből, s egyszer csak az egyik résből feltűnik a keresett korong. Ő kikapja, mint egy bűvész s már tekeri is.
Az előadás végére egyre inkább elszabadul a pokol, a hangok is egyre szélsőségesebbek: a hangszóró fejű bábu (Metzger formálja) mozgását az idegeket borzoló magas-mély frekvencia váltások irányítják. Ebben a világban - mint ahogy a mi világunkban is - bármi megtörténhet, és meg is történik. Csak mi általában nem vesszük észre, ők meg szabadon kísérleteznek, és megmutatják nekünk az eredményt.
Teljes az anarchia a záró "felvonásban". Zaj, ordítás, villámlás, mennydörgés, földrengés; mintha szét akarna robbanni a "sziget". Majd hirtelen mindent beszippant és elnyel: csend, sima, letisztult fadoboz.
A Metzger-Zimmermann-De Perrot társulat a táncot, akrobatikát, építészetet és zenét nagy műgonddal "építette" egyetlen egyszerűnek, könnyednek ható, mégis sűrű, mély, valamint változatos, humoros és rendkívül élvezetes produkcióvá. Így visszagondolva már a darab elején is ott kellett, hogy legyen az a dobpergés.
Domonkos Ágnes
