A csörlő beindult, az emelőszerkezeten átívelő és a víztároló gömb karcsú oszlopához rögzített drótkötél megfeszült – a földön fekvő hidroglóbusz méltóságteljesen emelkedni kezdett.
Még sose látott ilyet. Hatéves volt. Katowicében, egy ipartelep üzemi betonútján sietett apjával és a gyár egyik mérnökével a felállítás helyére. Apja az 1956-ban szabadalmaztatott hidroglóbusz egyik feltalálója volt, így ott tüsténkedett a katowicei üzembe helyezésnél is. Most élénk eszmecserét folytatott Kasparekkel, a lengyel kollegával, oda se pillantva az emelkedő glóbuszra. Látott már ilyet eleget. 1968-at írunk.
Őt viszont lenyűgözte. Apja kezébe kapaszkodva nem is nézett a lába elé, fejét jobbra fordítva figyelte az eseményt. A glóbusz úgy félúton lehetett pályáján, amikor megállt, és ugyanolyan méltóságteljesen, ahogy elindult, elkezdett visszahanyatlani.
– Papa, papa, dől a glóbusz! – kiabálta.
– Ne viccelődj komoly dolgokkal! – mordult rá az apja, de azért ösztönösen odapillantott. Még pont elkapta azt a pillanatot, amikor a glóbusz nagy robajjal hasra esett. Falfehér lett, akárcsak Kasparek.
Innentől kaotikus események: futás, helyszín, csörlő sehol, egy munkás a földön fekszik, eltört a lába, izgatott kérdések, válaszok. A csörlő rosszul lett rögzítve, kiszakadt a betonalapból, és elrepült a dőlő glóbusz erejétől, útközben eltörve szegény kezelő lábát. Apját nem vonták felelősségre, úgy tűnik, tanácsadó volt csak, nem pedig szerelésvezető. Az eseményekre visszaemlékezve mindenesetre a történteket baljós előjelnek tartotta.
Szülei együtt találták ki, hogy milyen izgalmas nyaralás lenne, ha apja lengyelországi kiküldetésének utolsó hetében a család is kiutazna hozzá. Izgalmakban valóban nem volt hiány. Varsóba repülőgéppel utaztak (még a típusára is emlékszik: Il–18-as). Repülőgéppel! Manapság ez annyira magától értetődő, mintha Miskolcra utaznánk Intercityvel, de akkor azért adott egyfajta arisztokratikus életérzést. Legalábbis az anyjának. Neki a gép, a légcsavar, a felemelkedés jelentette a kalandot. Katowicében eldőlt a glóbusz és a visszaút még hátravan, amit a család vadonatúj, szürke színű Trabant 601-esével tesznek majd meg. Remélte, hogy az is izgalmas lesz.
(A Trabantot apja vásárolta 700 dollárért. Lengyelország előtt Nigériában és Ghánában töltött fél évet, ugyancsak hidroglóbusz-telepítésekkel. Puritán ember lévén rengeteg napidíjat spórolt keményvalutában. Az volt az álma, hogy ebből egy Fiat 500-as kombit vásárol. Ahogy hazatért Afrikából, dollárjait lobogtatva elment a Népköztársaság úti Konsum-touristba Fiatot venni. Kiröhögték. Hát nem tudja, hogy új nyugati autót csak egyéves tartós kiküldetés után jogosult vásárolni? Alternatív megoldás: vásárolhat keleti gyártmányt, dollárért, soron kívül. Akkoriban öt-hat évet kellett várni egy új szocialista autóra. Rövid gondolkodás után belement az üzletbe.)
Egyébként a kint töltött napokra csak nagyon homályosan emlékszik – nyilván nem történt semmi. Rémlenek szállodai szobák, reggelente recsegő asztali rádió lengyel hírekkel és klasszikus zenékkel, szürke lakótelepek, poros kirakatok, üvegük mögött egyforma konfekcióruhák, háztartási eszközök, könyvek. Apja dolgozott, néha magával vitte őt is, egyébként napközben anyjával sétálgattak unalmas lengyel városokban. Anyja a Váci utcához, a Rákóczi úthoz, a Nagykörúthoz volt szokva. Ő sem élvezte, de nem mutatta.
Augusztus 21-én kora reggel indultak el hazafelé. A Besztercebányát érintő főutat választották. (Később ismerősök mesélték, hogy Kassán állítólag padokat is dobáltak magyar rendszámú autókra.) Anyja úgy tervezte, hogy Besztercebányán megállnak, ott vesz magának egy elegáns női csizmát. Csehszlovákia akkoriban híres volt cipőiparáról. Olcsón lehetett igen jó minőségű lábbelikhez jutni.
A lengyel–csehszlovák határ egy időutazás a jövőbe. Schengen. Nincs határőr, nincs sorompó, nincs sor, nincsen ott a kutya sem. Úgy suhantak át, mint kés a vajon.
Apja fogatolt tábori tüzér felderítő volt a második világháborúban (aztán jött a szocializmus, no meg Afrikában is járt), így volt némi gyakorlata a gyanús helyzetek kezelésében. A legelső benzinkútnál megállt – furcsa módon csak ők tankoltak egyedül, üzemanyag is volt, ezt felnőtt fejjel máig sem érti –, és kézzel-lábbal, tört németséggel valahogy kiszedte a kutasból, hogy a Varsói Szerződés csapatai éppen aznap szállják meg Csehszlovákiát.
– Merre tovább? – kezdtek izgatott tanácskozásba szülei. Vissza Lengyelországba, onnan az NDK-ba, majd újra Csehszlovákia? Ez értelmetlen, hiszen ha Csehszlovákiát lerohanják, mindegy, hogy a cseh vagy a szlovák oldalon át próbálnának hazajutni. Lengyelország, NDK, NSZK, Ausztria? Esélytelen: nincs kék útlevél, nincs vízum, nincs keményvaluta. A Lengyelország–Szovjetunió–Magyarország útvonal annyira abszurd volt, hogy fel sem merült. Pénzük sem lett volna üzemanyagra, akármerre indulnának is el. Úgyhogy előre a tervezett úton, majd csak lesz valahogy.
Az első tankkal Rózsahegy szélén találkoztak. A szemközti sávban jött, rettenetes csikorgással és dübörgéssel. Nagyon fellelkesült.
– Nézzétek, tank! – kiabálta boldog ámulattal. Szülei hallgattak.
(További rejtély, hogy hatéves fejjel honnan tudta, mi fán terem a tank. Tévéjük nem volt, iskolába még nem járt, hogy szovjet háborús filmeket nézzen a kötelező állami ünnepeken, és az 1965-ben készült A halál ötven óráját sem mutatták még be odahaza.)
A tank személyzete tisztában volt az erőviszonyokkal. A lövegtoronyból derékmagasságig emelkedett ki a harckocsi parancsnoka, fel sem merült benne, hogy bármi baja eshetne. Ellenállással eddig sehol sem találkozott. Élvezte a győztes megszálló szerepét. Az első tank után kis szünet következett. Aztán:
Tank. Dübörgés. Tank. Dübörgés. Tank. Dübörgés. Tömény kipufogógázszag. Lövegtoronyból kiemelkedő parancsnokok. Végtelennek tűnő hosszú sorban.
Az egyre szűkebb városi utcákon már nehezen fértek el egymás mellett a tankok és a velük szemben haladó autók. Hatalmas dugó alakult ki, lépésben lehetett csak haladni. Gyakran félig az útpadkán, mert a harckocsioszlop nyilván nem fog udvariasan lehúzódni. Újabb szürreális kép: előttük egy angol rendszámú jobbkormányos Austin Mini-Minor, egy fiatal nő vezette, egyedül. Egyszerűen zseniálisan vezetett: padka, út, megint padka, ha kellett, kicsit belekóstolt az út menti árokba, majd újra padka, út. Apjának nem volt más dolga, csak szorosan követni. Érthetetlen, mit kereshetett Csehszlovákiában 1968-ban.
Ami őt illeti, előbb unni kezdte a tankokat, majd később félelmében elkezdett sírni. Hangulatán az sem javított, hogy a központ felé haladva egyre több szlovák állt az út szélén. Nagyon mérgesek voltak, elsősorban a megszálló országokból származó turisták autóira. Ezek többsége praktikusan magyar volt, elvétve egy-egy lengyel vagy keletnémet, bolgár és szovjet egy szál se. A magyarokat – történelmi örökség – különösen utálták. Ha megláttak egy magyar rendszámot, a hangorkán felerősödött, az öklök a magasba emelkedtek, néhányan leköpték őket. A tankokkal azért csínján bántak. Ha balra nézett: tankok. Ha jobbra nézett: lincshangulatú szlovákok. Nézett inkább előre.
(Tulajdonképpen szerencse, hogy ott voltak a tankok, mert ez talán visszatartotta az út szélén tüntetőket valami olyan lépéstől, amit később maguk is megbánnának. De ha nincsenek ott tankok, a szlovákok sem kerülnek idegállapotba. Nehéz dolgok ezek.)
Akkor jelent meg az úton a két láb. A két láb ép volt, fekete szövetnadrág, jó állapotú cipő, az ő sávjukban feküdtek. A felezővonalon túl, a tanksávban a többi rész, ami őt leginkább a paradicsomos húsgombócra, vagy a töltött paprikára emlékeztette. Az autósok gondosan kerülgették a lábakat, a tankok valami gondtalan nemtörődömséggel tartották az irányt és passzírozták a betonba a maradékot. Fel sem igazán fogta, amit látott, de a kép mind a mai napig kristálytiszta. Anyja a hátsó ülésről közölte, hogy rosszul van. Lévén a Trabant kétajtós, hosszadalmas művelet lett volna kiszállni, és az amúgy sem barátságos szlovákok lába elé hányni. Talán félre is értették volna.
– Megálljak? – kérdezte az apja. Olykor-olykor felvillant benne valami szarkasztikus humor. Már várta az ilyenkor szinte minden esetben: „Géza, maga hülye!” bevezetővel indított választ, de anyja hallgatott. Sírt, és közben nagyokat nyelt. Végül sikerült visszatartania.
(Utólag sokat gondolkozott azon, hogy mi is történhetett a szerencsétlennel. Véletlen baleset? A feldühödött tömeg a lánctalpak alá vetette? A tankok elé állt, hogy megállítsa őket? Utóbbi akció egyébként a cseheknél sem ismeretlen, Hrabal meg is írta a Szigorúan ellenőrzött vonatokban.)
Később egyre járhatóbbá vált az út, már csak néha jött szembe velük egy-egy teherautó-oszlop, a településekről kiérve a forgalom is felgyorsult kicsit. Délután érték el Besztercebányát, ahol már csak néhány, a város megszállását biztosító tank ácsorgott itt-ott, a tömeg is elvonult az utak mellől. Fontosabb dolguk akadt. Nem csak az élelmiszerboltok, de minden egyes üzlet előtt – legyen az akár híradástechnikai szaküzlet, ruházati bolt, csavaráru-kereskedés vagy bármi más – hosszú, tömött sorok álltak. Háborús pszichózis: készleteket kell vásárolni mindenáron, mindegy, hogy mit. Nyilván a cipőboltok sem voltak kivételek.
Hangulatuk kezdett oldódni, anyja rezignáltan jegyezte meg: „Na, itt sem veszek ma csizmát.”
– Megálljak? – kérdezte az apja.
