Mintha láthatatlanná tévő kalapban szemlélnénk a világot Pataky Zsolt fekete- fehér fotóin keresztül. A képek által a történések kellős közepén lehetünk, de mégsem érezzük ezt tolakodásnak, az intimitás lerombolásának. Az emberi lét szépségével és nyomorúságával szembesülve mindig érezzük a művész modelljei iránti tiszteletét.
A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ októberi Élet és Mű beszélgetésén Pataky Zsolt fotóriporter, fotóművész volt Szarka Klára vendége. Komoly alkotói múlttal a háta mögött, a mai napig aktív fotográfusként dolgozik az Origo jelenlegi képszerkesztője.
A sikertelen egyetemi felvételi után – apai tanácsra – a Práter utcai fotósiskola tanulója lett, elvégzése után újságíróként, fotósként kezdett dolgozni a Hazafias Népfront Lobogó című lapjánál, majd a Mezőgép Hírlaphoz került. Manapság már elképzelhetetlen, hogy egy ilyen kaliberű újság 40 000 példányban jelenjen meg. Szerencséjére munkájához hozzátartozott az országjárás, így látóköre szélesedhetett. Sajnos a hírlap előhívólaborja nem őrizte meg a közös negatívokat, így az itt eltöltött 10 évnyi munkájának kézzelfogható eredménye, fotói nyomtalanul eltűntek.
A MŰOSZ fotóriporteri iskolájának elvégzése után 1987-ben az MTI munkatársaként már hivatalosan is fényképezhetett.
1990-ben a Kurír alapító tagja, majd rovatvezetője lett. A lapnak reggeli és délutáni kiadása is volt. Az újságban kiemelten fontos szerep jutott a fotóknak, naprakésznek, frissnek kellett lenniük.
Egyik legfontosabb fotóriporteri munkája volt a kurdisztáni menekültválság, a menekülttábor fotózása. A beszélgetésből kiderült, hogy csupán egy órája volt a munkára. Az analóg korban – amikor még véges számú filmmel dolgozhatott csak a riporter – különlegesen nehéz volt a pillanat megragadása, ráadásul meg sem lehetett nézni rögtön, hogy sikerült-e a kép vagy sem. Így még inkább bravúrosnak érezzük a megrázó fotókat.
A Népszava, a HVG, majd az Origo képszerkesztői munkái mellett jutott idő egyéni érdeklődéséhez igazodó munkákra is.
Fotósorozatainak egy része kapcsolódik szenvedélyéhez, a zenéhez. A Téka együttes tagjaival részt vehetett erdélyi gyűjtőútjukon, a Ladánybene 27 raggie zenekart pedig Jamaicába kísérhette el. Élményeit gyönyörű fotókon örökítette meg.
A mi leszel, ha nagy leszel? kérdésre gyerekkorában mindig rávágta: felfedező. Barátaival közös elhatározásukat meg is valósították, amikor Mexikóba, az Atlanti-part mellett élő totonac indiánok közé indultak. A barátok közt régész, biológus, néprajzkutató is volt, ahogy az egy expedícióhoz hozzátartozik.
A helyi plébános segítségének köszönhetően a totonac indiánok bepillantást engedtek életük minden mozzanatába. Szerencsére a fotósnak is megnyíltak, különleges elkapott pillanatokat csodálhatunk meg a képeken.
Kalandvágya eljuttatta Tibetbe, Nepálba is. A félelmetesen gyönyörű felszíni formák a fekete-fehér fotókon drámai hatással érvényesülnek.
Pataky Zsolt munkái – eltérő tartalmuk ellenére – fotográfiai egységet mutatnak. A középpontban az ember áll, a tájképek is mint az emberi környezet részei jelennek meg. Fényképei az elkapott pillanatok ellenére is mintha megkomponáltak lennének, és érződik rajtuk a művész nyitottsága, szeretete az emberek iránt, a vágy, hogy az általa megélteket másokkal is megossza. Ennek az elhivatottságnak pedig mi, nézők csak nyertesei lehetünk.
