De persze ez azért nem csak a külföld hibája. Sokkal inkább nekünk kellett volna tennünk annak érdekében, hogy az európai, sőt, a világtörténelemben is számon tartott magyar események ne felejtődjenek el. Miért nincs erről, vagy a diadal hőséről, Hunyadi Jánosról például film, akár nemzetközi együttműködésben? ? kérdezhetjük. De miért nincs Bethlen Gáborról, II. Rákóczi Ferencről, Kossuth Lajosról vagy akár Andrássy Gyuláról ? tehetjük hozzá az előző kérdéshez? Vajon a magyar filmgyártás miért nem folytatta a Hídemberrel és a remek Bánk bán operafilmmel megkezdett folyamatot: a magyar történelem filmre vitelét? Itt az ideje, hogy megtegye, ahogyan ezt a lengyelek és a spanyolok és sok más nemzet is megtette.
559 évvel ezelőtt, 1456. július 22-én a Magyar Királyság seregei és a segítségükre jött külföldi keresztesekkel hatalmas győzelmet arattak a büszke II. Mehmed szultán serege felett. Olyat, amely Magyarországnak és környezetének új lehetőségekhez teremtett utat, s amely a török uralkodót pedig birodalma átszervezésére késztette.
A magyar győzelem Hunyadi Jánosnak és sógorának, Szilágyi Mihálynak, valamint Kapisztrán Jánosnak és harcostársainak volt köszönhető. Hunyadi János és a nándorfehérvári viadal fontos talpköve a magyar történelemoktatásnak, s sokan voltak oly szerencsések, hogy még érettségin is ezt húzták. Én most aligha fogom itt a tételt kidolgozni, viszont érdemes inkább rámutatni 15. századi történelmi múltunk néhány olyan mozzanatára, amelynek akár napjainkban is van relevanciája.
A 15. századi közép-európai politikusok ? királyok és hadvezérek ? elképzelni sem tudták, hogy saját civilizációjukat egy külső hatalom elpusztíthatja. Ugyanis többnyire abból indultak ki, hogy a szerencse forgandó: egyszer az osztrákok, a csehek vagy lengyelek horpasztják be a magyar határt, utána pár év vagy évtized múlva a magyar seregek teszik ezt ővelük. Sokáig Hunyadi János is így gondolkozhatott. Ezt tette ő is a huszita háborúkban, Csehországban, s majd a Jan Giskra hadaival küzdve a Felvidéken is. A török elleni déli küzdelmeket is kezdetben minden bizonnyal így látta. Aztán megértette ? elsőként Közép-Európában -, hogy az egyre növekvő Oszmán Birodalom a balkáni világot is bekebelezve, ha hagyjuk, előbb-utóbb oly hatalmas lesz, hogy azzal a Magyar Királyság már nem bírhat. Ezért próbált a magyar határoktól távol csapást mérni a török seregre, de sajnos Várnánál és Rigómezőnél is veszített. Nándorfehérvárnál azonban győzött, s a diadalt egy újabb kereszteshadjárat elindítására akarta felhasználni. El is kezdte szervezni, de augusztus 11-én Zimonyban pestisben elhunyt. S ez nem csak az ő veszte lett, hanem idővel ? Mohácsnál 1526-ban - Magyarországé is. Ezt követően bekövetkezett a hihetetlen: Magyarország harmada közel másfél századra az oszmán-török civilizáció földje lett.
Hunyadi János bár nem járt egyetemre, sőt a betűvetéssel is állítólag hadilábon állt, átlátta, hogy hazánkra délkeletről nagy veszedelem leselkedik. Ennek kivédésére nem elég a magyar összefogás, hanem külföldi segítség kell. Az a tény, hogy a korszakban több római pápa is őt tartotta olyan hadvezérnek, aki képes nagy dolgokat véghez vinni, a külső katonai támogatás útjai is megnyíltak előtte. Hunyadi tragikus halála akasztott meg egy olyan folyamatot, amelynek révén a magyar történelem, akár más is lehetett volna. Mert egyébként leginkább fia, Hunyadi Mátyás feledkezett el ? vagy dugta fejét struccként a homokba ? a magyarságra leselkedő végzetes veszélyről.
Hunyadi János emellett egy olyan példátlan dunai összefogásnak is a megteremtője, amely napjainkban és példaértékű. Tudjuk, hogy viszonya ? leginkább különféle birtok ügyek miatt ? nem volt jó Brankovics György szerb despotával. De a nándorfehérvári ostrom idején mindketten félre tettek minden haragot. Brankovics legjobb katonáit küldte Nándorfehérvár alá, a szerb sajkások pedig a dunai csatának voltak derék hősei. Így Hunyadi János emlékműve a belgrádi várban, amelyről már korábban is írtunk, szerb emlékoszlop is. Azon nagyon ott van a helye a magyar mellett a szerb koszorúknak is. A zimonyi Hunyadi-torony pedig aligha tekinthető csupán az egykori magyar gloire millenniumi felmutatásának. Az a magyar-szerb közös történelemről is szól: fejújítása közös érdek!
Szerbia mindig is előbb került kereszttűzébe a délkelet-európai veszélyeknek, mint hazánk. Így történelmünk során megtanulhattunk: ha Szerbia bajba kerül, az a baj előbb-utóbb bennünket is elér. Az ázsiai és afrikai menekülők áradata előttünk Szerbiát érte el. Miután a szerb vezetés ezzel boldogulni nem tudott ? higgyük el, hogy akart ? a magyar határt a 15-16. század világára emlékeztető menekülthullám érte el. Akkor a balkáni népek futottak az oszmán-török seregek elől. Most távoli vidékek lakói menekülnek a káosz, a nyomor és egyéb reménytelenség elől. Jobb jövőt remélnek a gazdagnak tartott Európában. A menekült áradat elindításában nagy szerepe van a dzsihádista iszlámnak, s különösen az Iszlám Államnak. Akik már Szerbiát meg is fenyegették: előbb-utóbb elfoglalják embereik. Sokan úgy gondolják, hogy ezek csak üres szavak. Reméljük, hogy azok! Mégis azonban jó, ha a Duna vidéken határozottság van, amikor ezrek, tízezrek, netalán százezrek lepik el az országutakat. Fontos, hogy ebben magyarok és szerbek között nézetazonosság és együttműködés legyen.
Hunyadi emléke tehát ? s nem csak a harangszó révén ? része mindennapjainknak. Talán Gyulafehérvárott is virág vagy koszorú kerül sírjára. S reméljük, hogy az film is elkészül előbb-utóbb, amelyből a világ megismerheti az egykori kemény katonát, a merész hadvezért és a víziókkal rendelkező államférfit.
Dr. Hóvári János
Forrás: hirado.hu
