Art & Leukemia című fotóddal nemrég megnyerted a National Geographic és a Huawei nemzetközi mobilfotó-pályázatának fődíját. A zsűri több mint 67 000 fotóból választotta ki a nyertes alkotásodat. Hogyan született meg ez az ikonikus kép?
A fotó júliusban készült, az utolsó kórházi kemoterápiás befekvésem alatt. Jól látható rajta a hosszú vörös paróka, amely aznap érkezett meg hozzám, én felkaptam magamra, és kicsit ki is festettem az arcomat. Amikor az infúziómat cserélték, az egyik nővér barátnőmtől kaptam a lila maszkot, amelyre valamiért épp úgy gondoltam, hogy a ?hope?, azaz ?remény? szót írom fel. Lőttem egy képet a telefonommal, és teljesen véletlenül még aznap rátaláltam egy közösségi felületen a mobilfotós verseny hirdetésére. Adta magát, hogy elküldjem ezt a felvételt.
Mindennapi szösszenetek humorba pácolva. Ez az alcíme a blogodnak, amelyben küzdésről, gyógyulásról, felismerésekről, élni akarásról írsz. Mi a legfontosabb célod az írással?
Szerettem volna erőt adni azoknak, akik hasonló betegséggel harcolnak. Egy olyan különleges blogot akartam létrehozni, ahol nemcsak a kezelések monoton szárazságáról van szó, hanem jópofa, kreatív képekkel illusztrálom ezt a kálváriát, és emellett megpróbálom mások figyelmét felhívni olyan értékes dolgokra, mint a véradás és az őssejt-donorság. Azért készítem a blogot, hogy megpróbáljak átadni az én életigenlésemből egy kis szeletet az embereknek.
Mennyire hasonlítasz a hétköznapokban arra a Rékára, akit a fotóidon látunk?
Mindig is a szélsőségek embere voltam, szeretem feszegetni a határaimat. Nem rosszindulatból, de számomra jó érzés, ha egy kicsit provokálhatom is az embereket, és szerintem ez érződik a blogomon is. Hiába, hogy egy beteg lányt látunk a képen, próbálok pikánsabb fotókat készíteni, ahol látszik a nőiességem, a pajkosságom, a humorom, és őszintén az, aki vagyok. A rákról általában egy nagyon vékony, karikás szemű, befelé forduló valaki juthat eszükbe, aki diszkrét fejkendőt visel, és próbál visszafogottabban élni. Ellenben én nagy hedonista vagyok. Ahogy hazaértem az első kemoterápiáról, gondolkodás nélkül felbontottam egy üveg vörösbort. Szörnyella de Frász bundában mászkáltam az utcán pink parókában, vastagon kihúzott szemekkel ? Aidának nem volt olyan szemtusa, mint nekem. Gyakran ledöbbentek az emberek, és sokan meg is kérdőjelezték, hogy nem viszem-e túlzásba mindezt. Én azonban abban hiszek, hogy ez egyáltalán nem túlzás. Muszáj minden rosszban meglátni a jót. A bajban tanulunk meg igazán örülni, önmagunk lenni és őszintén nevetni.
Miben viselkedsz másként fotósként, ha saját magad vagy a modelled, mintha másokat fotózol?
Egy idő után rettenetesen unom, ha csak magamat örökíthetem meg ? a kezelésem alatt most erre volt leginkább lehetőségem. Ha viszont másokkal dolgozom, egyszerűen megőrülök, átváltozom. Gyakran mondják, hogy eltorzul az arcom fotózás közben. Mániákusan ott a gép előttem, rakosgatom ide-oda az embereket, a fényeket...
Mi az álmod fotósként? Mire vágysz a legjobban?
Tartalmas és igényes, színvonalas felkérésekre. Kifejezetten szeretek akár olyan munkába is belefogni, amikor hosszabb ideig kísérek egy-egy életutat, és a modellem különböző életszakaszairól készítek képeket. Nagyon szeretnék művészekkel is együttműködni. Amikor felvettek az Operához, és először láttam az ottani fotósokat a páholyban a művészeket fotózni, az volt az első gondolatom, hogy mennyire jó lenne, ha egyszer én is ezt csinálhatnám. Emlékszem, egyszer szerettem volna az egyik fotós-példaképemtől autogramot kérni, de egy kolléganőm rám szólt, hogy fogjam vissza magam. A mai napig, ha meglátom a fotográfus nevét, mindig az jut eszembe, milyen nagyszerű lenne vele dolgozni ? akár másodasszisztensként vagy másodfotográfusként ? az évados reklám- és marketinganyagokon.
Fotók: Pávó Réka
Az interjú eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
