A Beat(korszak)regény egy képzeletbeli kiállításnak a könyvvé terebélyesedő prospektusa sok-sok dokumentumértékű, először publikált fotóval. Maga a szöveg – ahogy hajdan bizonyos ORI-koncerteket reklámoztak – vegyes műsor, van benne expresszionista próza, a beat kialakulásának főbb színtereit bemutató szociográfia, de olvashatunk függő szövegbe átültetett életműinterjúkat, és megismerhetünk egy 1987-es keltezésű lektori jelentést is, amelyben Vitányi Iván kiadásra javasolja Kőbányai zakatoló lírával teli kéziratát. A könyvhöz egy új írást is hozzáillesztett a szerző: a Török Ádám temetésén elhangzott gyászbeszédét. Ezekben a sűrű, szédítő szövegekben olvashatunk a tabáni, elíziumi mezőkről, a felnőtt-társadalom televényéről, a beatflóráról, az osztályidegenség, a bizalmatlanság babiloni fogságáról.
Kőbányai különös szenvedéllyel rajongott a beatért, és ez az elragadtatása teszi egyedivé a rock and roll tudósítói között.
És a szenvedélye, hite át is jön a szövegein, ezt az áhítatot érzékeltetni is tudja, nem egy esetben irodalmi igénnyel. Nemcsak szociológiai, szubkulturális és biografikus ismeretanyagot hoz működésbe, de élményszerűn képes átadni, milyen az, amikor 1978-ban, a negyvenezres tömeget vonzó szolidaritási rockfesztiválon mennybe megy egy generáció. A bizonytalan műfajú, még a nyolcvanas években írt könyvének kézirata egy pincéből került elő, Nemrég újraszerkesztette, megigazította és kommentárokkal látta el.
Olvasás közben eszünkbe juthat, hogy a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején létezett úgynevezett csövesköltészet, csak senki nem vizsgálta ezt a kérdést.
Pedig elég lenne megnézni az Ifjúsági Magazinhoz abban az időben beküldött verseket, amelyeknek egy része ezt a vagabund szubkulturális attitűdöt dokumentálja. Eszünkbe juthat az is, hogy Bródy folyton arról beszélt az interjúiban, hogy jó lenne, ha a könnyűzene is méltó helyet kapna a kultúra szerkezetében, hogy a „beateseket” is komolyan kellene venni. Kőbányainál senki nem veszi komolyabban a könnyű műfajt, amelyet persze megemelt a Képzelt riport, Szörényi Utazása, a Syrius, a Kex munkássága, az István, a király és a nyolcvanas évek eleji magyar underground is. Ugyanakkor a magyar kortárs irodalom nem engedte közel magához a popkultúrát. Voltak erre kísérletek, Garaczi Plasztikja, Csörsz István Sírig tartsd a pofád című kötete, a Fölöspéldány csoport költőinek a Beatricével közös kísérletei, de a beat, a hard rock csöveskultúrája és a punkmozgalom is megmaradt – Bereményi szavait idézve – ifjúsági problémának.
Kőbányai irodalmi ambíciókkal megírt riportjai, generációs visszaemlékezései tele vannak izgalmas észrevételekkel. Leírja például, hogy az 1970-es nagy tiszai árvíz idején a „bemes” zenekarok (a Bem rakparti művházban fellépő előadók), a Mini, a Kex és Tolcsvayék a koncertjeik bevételét elküldték az árvízkárosultak javára, amivel megszületett a szolidaritási koncertek eszméje. Kőbányai számos életútinterjút készített (például Török Ádámmal, Miklóska Lajossal), de nem elégedett meg azzal, hogy legépelte a válaszokat, hanem sajátos rendszerű függő beszédbe konvertálta, megszerkesztette az anyagait. Expresszív írásai akkor is élvezetesek, ha ez a lírai nyelv számos helyen elkalandozik. Kőbányai nemcsak a szociokulturális és történelmi összefüggések hálózatát tárja fel, de úgy érzékeltet egy-egy eseményt, mintha mi is ott lennénk a Tabán elíziumi mezején.
A szerző a társművészetek és az amatőr mozgalmak fejlődésével együtt mutatja be a beat, az ellenkultúra alakulástörténetét, a nemzedékváltás legfontosabb filmes és irodalmi alkotásait. Nem egyetlen kulturális ízlés rabja, nemcsak Petri és Tandori költészetének fontosságára mutat rá, vagy éppen Heller Ágnest és filozófustársait hozza szóba, de többször hivatkozik a hagyománnyal meghitt viszonyt ápoló Kilencek költőcsoportra is. Kőbányaitól tudható az is, hogy a Bem rakpart 6.-ban Latinovits Zoltán egy friss lábtörés után, hatalmas gipszcsizmában szavalta Döbrentei Kornél verseit, és hogy a fiatal költőket bemutató sorozatnak Utassy József estje vetett véget, ugyanis valakinek nem tetszett az ott elhangzó Zúg Március című verse. A pártbizottság megfeddte a művelődési ház vezetőségét, és jobbnak látták leállítani a sorozatot.
Kőbányai beszámol arról is, hogy a Kex egyik koncertjén Örkény István (!) is megjelent: angol vendégeivel látogatott el a Bem rakpartra. Török Ádám visszaemlékezései alapján hosszan értekezik a honi groupie szubkultúráról, a szabad szerelem fülledt világáról, a csajozásról, amely éppúgy a rock and roll elmaradhatatlan része volt, ahogy egy gitár behangolása. Nemcsak évődő sztorikkal színesíti meséjét, de feltárja a női rajongás lélektani hátterét is, miközben megmutatja a szocializmus hedonizmusát, a körúti éjszakák kényszerevéseit.
Akik anekdotákat, sztorikat akarnak kicsipegetni, azok is válogathatnak a kendermagban, mert ez a szabálytalan könyv tele van eszelős, korfestő történetekkel. Ott van például a gitárkészítés nagy kalandja, amikor a hatvanas évek elején kezdtek eltűnni a nyilvános telefonokból a telefonkagylók, ugyanis azokat használták a hangszer pick-upjához. Aki három telefont szétszedett, annak már megvolt az alapja ahhoz, hogy egy asztalosnál szólógitárt terveztessen.
A könyvből azt is megtudjuk, hogy a szipuzás, azaz a ragasztózás már 1973-ban elkezdődött a Bem rakpart szubkulturális keltetőjében, de itt tűntek fel az úgynevezett bőrösök is, akiket aztán a hetvenes évek végén, a Beatrice-jelenség idején vett észre az „ifjúsági sajtó”. Kőbányai nagy erénye, hogy nemcsak dokumentálja az eseményeket, de úgy festi meg a magyar pop pannóját, hogy azt érezzük: mi is ott vagyunk azon a badacsonyi szálláson, ahol Závodi „Zacskó” János légpuskával lövöldözte a legyeket.
Az ifjúság múzeumában tehát nemcsak gitárok, kották kapnának helyet, hanem Závodi légpuskája, a szétszerelt telefonok vagy éppen a nagy tekintélyű szocialista káder, Vitányi Iván Kőbányai kéziratáról írt 1987-es lektori jelentése is.
Kőbányai János, Beat(korszak)regény, Múlt és Jövő Alapítvány, 311 oldal, 8170 Ft
A nyitóképen közönség a Tabánban 1984-ben. Fotó: Kőbányai János
