Az örökbeadásban (Nowhere Special), Uberto Pasolini – nem, nincs köze a 20. század egyik legnagyobb művészéhez, a legendás Luchino Viscontinak viszont rokona – nemzetközi gyártásban készült filmjében a harmincas évei közepén járó, egyedülálló édesapa (James Norton) a lehető legtöbbet szeretné megadni a kisfiának (Daniel Lamont). Amikor megtudja, hogy halálos betegségben szenved, hátralevő pár hónapjában igyekszik mindent megtenni azért, hogy a gyámhivatal munkatársainak segítségével új szülőket találjon neki.
Pasolini egy angol bulvárlapban bukkant rá a szívszaggató történetre, és rögtön felkeltette az érdeklődését – ez azért is fontos momentum, mert Pasolini elsősorban producer, nem pedig rendező. Felvette a kapcsolatot a szociális munkásokkal, akik lebonyolították a kisfiú örökbefogadását, ám ők annál több információval nem szolgálhattak neki, mint amennyi a lapban állt, és a gyerek az apja elhunyta után akkor már a befogadó családjánál élt.
Az ablakmosóként dolgozó John és fia mindennapjai szerények és egyformák, ennek ellenére mindketten boldogok, kapcsolatuk mély. Sokat játszanak és beszélgetnek, ám John hiába kerüli a halál témáját, okos, érzékeny kisfia észreveszi rohamosan romló fizikai állapotát, így elkerülhetetlenné válik, hogy beavassa abba, mi történik.
A halál témája a legsúlyosabb kérdések egyike – kell-e róla beszélni egy alig négyéves kisgyereknek? Ha egyáltalán lehetséges, és főleg ha a felek ennyire érintettek a témában.
John munkája szimbolikus jelentésű. Az ablakpucolás során napról napra belelát mások hétköznapjaiba, privát életébe. Van, aki észreveszi, és örül neki, van, aki látja, de nem érdekli vagy épp lenézi egyszerű munkája miatt. A munkájában jelen is van meg nem is. Éppen úgy, mint a saját életében. A vékony, átlátszó üveg ugyanúgy elválasztja mások életétől, mint a halálos kór a sajátjától.
A filmben sorra találkozunk olyan, alkalmatlanabbnál alkalmatlanabb szülőjelöltekkel, akik mind nagyon szeretnék magukhoz venni a kicsit. Bizonyos párok még nincsenek túl azon, hogy nem lehet saját gyermekük, míg másoknál már komplett focicsapat van otthon, és akadnak olyanok is, akikben talán soha nem fog tudatosulni, hogy egyáltalán nem állnak készen a gyerekvállalásra. Pasolini annak ellenére, hogy bepillantást enged az átlag brit családok élethelyzetébe, nem kíván ítéletet mondani róluk, azt a nézőre bízza.
Nap napot, családjelölt családjelöltet követ, az idő azonban vészesen száguld. A gyámhatóság sem könnyíti meg az ügyet, ugyanis nekik is megvannak a maguk szabályai, amik alapján egy gyermek elhelyezését engedélyezik. Az apa kimondhatatlanul nehéz döntés előtt áll, amelyet a film minden másodpercben hiperérzékenyen jelez a néző számára.
Egy ilyen színészközpontú filmnél óriási szerepet kap a szereplőválogatás. Pasolini nem lőtt mellé: az apát és fiát alakító színészek elképesztően hiteles párost alkotnak. Harmonikus színészi viszonyuk miatt az ember első blikkre azt hiszi, hogy valóban rokonok.
A filmnek megannyi lehetősége volna arra, hogy túlzásokba essen, „elcsöppenjen”, ám sikerül megmaradnia a realista megoldásoknál. Végig szikár, giccstől és érzelgősségtől mentes perceket kapunk, amelyeket Marius Panduru (Miért én?, Bánom is én, ha elítél az utókor) operatőr képei hitelesítenek: néhol a közeliket, premier plánokat részesíti előnyben, máskor pedig fej körül mozgó kistotálokat kapunk a színészek naturális játékáról. A premier plánok a keretezésükből adódóan a szereplőkre fókuszálnak: minden rezdülésüket láthatjuk, érezhetjük. Elképesztően emberközeli a befogadói élmény: magával ránt, és nem ereszt. Épp ettől az elképesztően közeli, kvázi kinagyított természetességtől van olyan ereje a filmnek, hogy a sírás mardossa az ember torkát.
Pasolini a zenei betétek helyett a csendet választja a kifejezetten szolid, visszafogott vizuális megvalósítás mellé. Mellőzi a melankolikus zongorajátékot, nem operál hangulatfestő dallamokkal. A másfél órás játékidő alatt mindvégig lebilincselő megfontoltsággal bánik a hanggal, a csend erejét kihasználva támaszt alá minden egyes momentumot. És milyen jól teszi, hogy nem esik a legkézenfekvőbb filmes eszközök áldozatául! Nincs szükség további eszközökre a nézők győzködésére, érzelmi befolyásolására: a történet elsöprő erővel hat.
Képek: Mozinet
