Rejtett titkokról lebben fel a fátyol Marosvásárhely esetében is: a kultúra hete alkalmából több rövidfilm is  elkalauzolja az érdeklődőt egyébként ritkán látogatható helyszínekre.

A Studium-Prospero Alapítvány egyhetes rendezvénysorozatot indított Marosvásárhely kulturális értékeinek széles körű megismertetésére, valamint a járvány idején is alkotó helyi művészek számára megjelenési lehetőséget biztosítottak, online tárlatot szerveztek. A román kultúra napja – január 15-e, a híres román költő, Mihai Eminescu születése napja – és a magyar kultúra napja – január 22-e  – közötti időszakra szervezték meg a kulturális programot.

A város egyik büszkesége, a Teleki–Bolyai könyvtár – vagy ahogy a helyiek nevezik, a Teleki Téka – legféltettebb kincseit Lázok Klára főkönyvtáros mutatta be.
Teleki Téka
Fotó: Elekes Andor/wikimedia.commons

Az intézményt gróf Teleki Sámuel, Erdély kancellárja alapította 1797-ben. Művelt ember lévén rengeteg könyvet, az évek során vagy negyvenezer kötetet szerzett be. Kedvenc könyvei számára közvetlenül hálószobája mellett rendezett be könyvtárszobát. Levelezéséből, naplójegyzeteiből tudjuk, hogy a görög-római klasszikusokat, az útleírásokat és a magyar történelmi vonatkozású köteteket forgatta a legszívesebben.

Esztétikai élmény végigtekinteni a bőrkötéses könyvek során. Teleki a könyvkötés minőségére is nagy hangsúlyt fektetett. Először bécsi mesterekkel dolgoztatott, majd helyi mesterek is kitanulták az általa elvárt minőségi munkát. Sőt a könyvek állagmegóvását szem előtt tartva könyvtárosait is kiképeztette, és előírta, hogy hogyan kell tisztítani és takarítani az értékes gyűjteményt. A könyvállomány jó állapotához maga által tervezett szekrényrendszerével is hozzájárult: a zárt szekrényeket ráccsal fedette be, hogy a levegő szabadon átjárhassa a köteteket. Manapság párásító vagy párátlanító géppel érik el az ideális állapotot.

A könyvtárszoba mellett őrizték a Teleki család fegyvereit is. A fegyverszobát az 1848-as forradalom idején a fellázadt parasztok feltörték, és jó néhány fegyvert magukkal vittek. A többi pedig az idők során eltűnt, nem maradt az utókorra. Az épület legimpozánsabb terme a Palota terem, ahol a Téka a rendezvényeit tartotta. Előtte hosszú évekig raktárnak használták, ami erősen hozzájárult állapotának leromlásához. A terem freskóit, melyeket a szebeni festőművész Franz Neuhauser készített, jelenleg restaurálják.

A Teleki Téka és a Teleki család története a 20. században ismét összekapcsolódott, amikor Teleki Gemma kényszerlakhatásának helyszínéül a Tékát jelölték meg, az ő és szülei számára egy kis folyosórészt leválasztva. A legenda szerint Gemma a szekrény tetején aludt, hogy a szoba egyetlen ágyát szülei tudják használni. Ő volt a Bolyai tér legendás virágárusa. Egy kertészetbe járt dolgozni napszámba, onnan hordott be a belvárosba a  virágokat és zöldséget.

A Teleki Téka egyik legértékesebb kézirata az Ars medica, az első magyar nyelvű orvosi szakkönyv, amelyet valószínűleg a nagyváradi Lencsés György (1530–1593) állított össze. Forrás: A Teleki–Bolyai könyvtár honlapja
Marosvásárhely egykori, mára feledésbe merült jeles polgára, Sényi László emlékét Kálmán Attila történész elevenítette fel egykori lakóháza bemutatásával.

Sényi 1874-ben született Brassóban. A család nemesi oklevele 1588-ra datálódik. A Vas vármegyei Nagyunyomból származnak, innen ered nagyunyomi előnevük. Sényi jogi fakultást végzett Kolozsváron, majd a közigazgatásban dolgozott 1918-ig. Az új közigazgatásra nem volt hajlandó felesküdni; ekkortól a sajtó, az irodalom állt érdeklődése középpontjában. 1921-ben megalapította az Erdélyi Társaság című, rövid életű lapot, de szerkesztője volt a Székely Naplónak, a Székelyföldnek és a Heti Újságnak is.

1928-tól a Kemény Zsigmond Társaság főtitkára lett, többek között Dsida Jenő, Asztalos István és Zeno Vancea útját egyengette. Felolvasóesteket is szervezett, Marosvásárhelyre csábítva Móricz Zsigmondot, Tamási Áront, Tompa Lászlót. A Székely Színház 1946-os alapításában is fontos szerepe volt.

1949-ben hunyt el. Marosi Ildikó, aki 1973-ban könyvet írt róla, így jellemzi:

„Sényi László valójában egyet szeretett és szolgált alázatos kitartással és odaadással: a szépet az életben, az emberekben, a művészetben és az irodalomban”.

A harmadik rövidfilmben a minorita rend marosvásárhelyi történetével, épületeivel ismerteti meg az érdeklődőket Bányai Réka könyvtáros.
Forrás: erdely.web

A minoriták a ferences rend egyik ágába tartoznak. Annyiban különböznek a többiektől, hogy a szegénységi fogadalmuk nem a rend egészére vonatkozik, csak egyes tagjaikra, vagyis a minorita rend birtokolhat ingatlanokat, területeket. Már a 13. századtól jelen voltak a városban, de a reformáció elterjedésével elhagyták a települést. 1740–41-ben tértek vissza Marosvásárhelyre. Telket kaptak a várostól, amelyhez még további területeket vásároltak, és rendházat meg templomot építettek; az utóbbit Páduai Szent Antalról nevezték el. A Tóth Mikolai-féle 1827-es metszeten is felismerhető az épületegyüttes, előtte a még ma is álló közkúttal. Az akkor még igen kevés belvárosi épület közül kiemelkedett a minorita rendház.

Később jövedelmei biztosítására a rend két bérpalotát építtetett a belvárosban, és a befolyt bérleti díjból sikerült templomuk mellé harangtornyot emelnie a korábbi fa harangláb helyett. A bérpaloták jelenleg is a rend tulajdonában vannak, ám a minoriták csekély tagsága miatt a jezsuiták használják az egykori rendtartományi központ ingatlanait.

Fotó forrása: romterv.hu

Az 1927 és 41 közötti időszakról számos írásbeli forrás maradt fenn: ezekben az épületekben működött a minoriták képzési központja. A noviciátusi naplóból megismerhetjük a jelöltek mindennapi tevékenységét: délelőtt teológiai stúdium, majd ájtatosságuk volt, végül háztartási, kerti munkák következtek.

1948-ban felszámolták a szerzetesrendeket, 1951-ben kitelepítették az atyákat; csak néhányan maradhattak közülük, akik templomi szolgálatot teljesítettek. A rendszerváltást követően a katolikus főegyházmegye gondozásába kerültek az épületek.