Vasárnap délelőtt, Puerto Colon
Miguel rohant, kerülgette a rengeteg bóklászó, csellengő, lődörgő, lötyögő turistát: egyik sem megy vagy halad, csak éppen hogy lépeget, azt sem egyenesen, hirtelen megállnak, irányt váltanak, lehetetlen nem összeütközni velük, dohogott magában. Viszont Antonio bácsi elégedett lesz, nehezen ugyan, de megtalálta az autót, és gondosan elhelyezte benne a csomagot, ahogy kérte. A hajó már majdnem kifutott, mire öles léptekkel megérkezett a kikötőbe. Az öreg a kormányosfülke előtti bárpultnál állt és gyanakodva nézte a kimerült fiút, aki jobb keze nagyujját felemelve jelezte neki, minden rendben van. Ugye nyitva volt az autó, kérdezte a biztonság kedvéért. Igen, Antonio bácsi, felelte Miguel. Ugye a mínusz második szinten állt? Igen, Antonio bácsi, felelte Miguel, most már egy kicsit türelmetlenül. A hajó ugyanis lassan elhagyta a kikötőöblöt, ilyenkor az ő feladata elmondani a vendégeknek a tudnivalókat a túráról, ebédről, fürdésről, érkezésről, és még egy pohár vizet is ivott volna, de a nagybátyja nem engedte el egykönnyen. Ugye, egy kis fekete Mazda volt, kérdezte. Igen, Antonio bácsi, senkinek sem fog feltűnni ez az autó a sok száz ugyanolyan között, ezt jól kifundáltad.
Miguel tősgyökeres tenerifei, a helyi egyetemen végzett testnevelő szakon, civilben szörfoktató, de gyakran besegít a nagybátyjának a hajón. Antonio vállalkozó, sokféle üzletben érdekelt, például ezzel a katamaránnal főszezonban napi két bálnanéző túrát is kivisz, egyenként legalább száz fővel, de vannak még hajói, amik horgászatra, hobbihajózásra és szállításra is alkalmasak. Ezeket néha embercsempészek bérlik ki, akik Marokkóból hozzák az afrikai migránsokat az Európai Unióba. És időnként egy kis csempészáru is belefér, ezt kicsiben csinálja és csak alkalmanként, ha jól fizet. Most Miguelt kérte meg, hogy az egyik hajóval érkezett csomagot helyezze el még a túra indulása előtt a pinceparkoló második szintjén álló jellegtelen kisautóba. Nyitva lesz az kocsi, a csomagot pedig, hogy ne legyen szem előtt, dugja a pótkerék felnijének közepébe, szólt az utasítás. Délután majd valaki elviszi a megrendelőhöz, tette hozzá, az már nem a te dolgod.
Miguel a beszéde végeztével – igazság szerint már alatta is – megbűvölten bámult egy hosszú, barna hajú lányt, aki ügyetlen angolsággal igyekezett beszélgetést kezdeményezni pár turistával. A lány feltűnően csinos volt, apró kis sortot és a felsőtestét alig fedő topot viselt, melyet a nyakán és a hátán egy-egy pánt tartott rajta éppen hogy.
Szombat délután, Puerto de la Cruz
A hőhullám szinte elviselhetetlen forróságot eredményezett az „örök tavasz szigetén”, Tenerifén. András fel-alá lődörgött a tengerparti sétányon a Koala Bay nevű bolt előtt, amíg a családja nőtagjai elmélyülten válogattak a családfő szerint nevetséges nevű helyi márka nem túl olcsó kacatjai között. Mindenképpen kell egy strandkendő, mindenki abban jár a beachre, jelentette ki Juli, a tizenhat éves, és Éva, a negyvenhat éves, lelkesen bólogatott. És egy blúz is kéne, nem készültem ekkora hőségre, tette hozzá. András addig egy korlátnak támaszkodott és nézte a hatalmas hullámokat. Megérkezésük óta óriási a hullámzás, ami természetesnek tűnt számára, hiszen ez az Atlanti-óceán. Az egyenletes erős passzátszél felkorbácsolja a tengert, akár hat-nyolc méteres hullámok is ostromolják a partot, időnként a kis öbölbe sodorva a hullámtörőn napozó turistákat. Egyszer fenn, egyszer lenn, filozofált, de nem viccnek szánta, az érzés átitatta, mint tinta az itatóst, foltot ejtett rajta, nem engedte: ez az utolsó nyaralás, hát élvezzük, sóhajtotta. A szállodában azt mondták, aznapra épp ideér a Szaharából érkező hatalmas homokfelhő, és megszűri a rettentő erős napsütést, ezért meresztgette a szemét a látóhatárra, van-e már nyoma, de nem tudta eldönteni, az a tompa csík a horizonton már az, vagy csak az óceáni pára. A patika előtti hőmérő harmincöt fokot mutatott. Av. de Cristobal Colón, olvasta az utcanévtáblát, ki lehet ez a Cristobal, tűnődött, és mit művelhetett, hogy egy ilyen széles, forgalmas tengerparti sétányt neveztek el róla. Rákeresett a telefonján: Kolumbusz Kristóf, na tessék, gondolhattam volna… ekkor azonban ismerős csicsergés hangzott fel a háta mögött: apu, figyi, van ott egy édes kis izé, megnéznéd te is, tudom, nem olcsó, de annyira cuki, és tök jól is áll, és anya szerint is… Juli húzta a bolt felé, elnyelte őket a Koala Bay. A hangos zene nagyon zavaró, de András leginkább a zsúfoltság és az árcédulák miatt veszítette el a türelmét. Egyedül a kellemes hűvös miatt volt hajlandó tovább maradni és érdeklődést mutatni egy ruhadarab iránt, amit a nők top neveznek, de elöl sem fed szinte semmit lánya nagyon is szemrevaló testéből, hátul viszont csak egyetlen pánt tartja össze, az egész hátat csupaszon hagyja. Még jó, hogy a hosszú haját leeresztve tartja, legalább az takar valamit, gondolta. Minek aggatnál magadra egy zsebkendőt pántlikával, amikor ennyi pénzért vehetnél ruhát is, kérdezte, de tudta, nincs semmi esélye, már eldöntötték, harmincöt euró a rongydarabért szerintük jutányos. Aprócska zacskóval távoztak, bár kisebbe is belefért volna, ám a bolt tasakra nyomtatott logója nagyobb, mint a termék, amit vettek. Kint megütötte őket a hőség. A szerzeménnyel visszamentek a szállodába, az óváros közepén állt a patinás, ódon Hotel Marquesa, csak pár percnyire a parti sétánytól. A teraszon lerogytak, sört rendeltek és üdítőt, elégedetten nézték a forgatagot, nyaralunk, de jó! El kéne mondanom nekik, jutott András eszébe, de elhessegette a gondolatot: hadd élvezzék, amíg tart, azután úgyis mindennek vége… Éva az utca túloldalára mutatott: Teréz anya koldul, mosolygott egy kék szegélyű hófehér klepetusba öltözött öregasszonyon, aki aprócska sámlin ülve, arcát, egész testét eltakarva ült mozdulatlanul imára kulcsolt kézzel, de ha kis tálkájában pénz csörrent, áldó mozdulatot tett az adományozó felé. Éva szerint vicces és nagyon találékony, ahogy megoldotta a figurát, sokan megálltak vele fényképezkedni, és ezzel is jól keres. András szerint viszont visszaél egy szentté avatott asszony hírnevével, aki sosem magának, mindig a közösségnek koldult: és ne tegyünk már kommersszé, utcai látványossággá mindent, tartsuk tiszteletben egy egész élet törekvéseit. Legközelebb majd Jézus jön szembe kistányérral a szájában, vállán a kereszttel, töviskoronásan, kérdezte gúnyosan. A pocakos gitáros megkezdte minden esti műsorát, édeskés spanyol dalokat pengetett playback támogatással, és énekelt orrhangon, mint a világ összes vendéglátós gitárosa.
Vasárnap, Puerto Colón, Los Gigantes, Masca Beach
Másnap András enyhe fejfájással ébredt, a reggelinél csak kávét ivott és egy banánt fogyasztott. Nem baj, mondta a feleségének, a hajón kapunk majd ebédet, kibírom addig, de legrosszabb esetben majd veszek egy szendvicset. Bálnanéző hajókirándulásra mentek, még otthonról fizették be online. Igyekezniük kellett, mert a hajó pontosan indul, és bő száz kilométert kell megtenniük Puerto Colonig, ami a sziget délnyugati oldalán van.
Lendületesen sétáltak a parkoló felé, a szállodánál ugyanis nem lehet megállni, sétálóutca az egész környék. A kis fekete Mazda megint elbújt a sok egyforma kiskocsi között. Úristen, hogy találjuk meg a miénket, sopánkodott Éva, de Juli magabiztosan rábökött az egyikre a sokból, ez lesz az, nyissad, apa, induljunk. Izgatott volt, még sosem látott bálnát. És az új top volt rajta, szerette volna, ha már más is látja, nem csak a szülei. Nem is értem, magyarázta András, miért egyforma minden bérautó ezen a szigeten, még Izlandon is nagyobb volt a változatosság…
Az út az autópályán eseménytelen volt. Santa Cruz de Tenerifénél egy kicsit zsúfoltabb, mert az a főváros, egyébiránt jól járható a pálya, nyugodott meg András. Ellenben a parkolóhely kérdés Puerto Colónban sem oldódott meg egykönnyen. Fél órát autóztak körbe-körbe a városon, míg a GPS segítségével végül találtak egy pinceparkolót, ahol a második szinten két ugyanolyan kicsi fekete Mazda között volt egy hely. Sietni kellett, András már a lift mellett állt, amikor a távirányítóval bezárta az autót. Nem tudta, hogy onnan már nem hatásos.
A hatalmas tömeg egy része a tűző napon állt, másik fele egy üvegtető alatt, ki tudja, melyik volt rosszabb. Kiderült, hiába az otthonról megvett jegyek, be kellett állni a sor végére. András izzadt, közben rázta a hideg és köhintett is néhányat. Éva is felvett egy sálat, állítólag a nap miatt, nem vallotta be, hogy ő sem érzi jól magát. Juli bálnákról, látnivalókról és ígéretes strandokról beszélt. A két elfoglalt szülőnek nem volt ideje felkészülni az utazásra, Juli azonban mindent elolvasott, kijegyzetelt, memorizált, a sziget térképe a fejében volt. Mintha csak egy iskolai házi dolgozatra készült volna. A szülők fáradtan bólogattak, meg sem próbálták megjegyezni a lányukból előtörő információáradatot.
A hajó katamarán volt, két úszó hajótest között egy hatalmas fedélzet, közepén egy sosem használt árbóc feltekert vitorlával, sehol egy felépítmény, csak kifeszített árnyékolóvásznak. Éva a vécét kezdte keresni: hogy fogunk egy egész napot eltölteni, ha nem tudunk kimenni, kérdezgette aggódva, de amikor felfedezték, hogy az egyik hajótest mélyén található egy szűk kis lukban, végképp elkeseredett (én oda le nem megyek, hogy jövök fel a nagy hullámzásban…). Leültek a fedélzet közepén egy négyszemélyes padra, de Juli csakhamar felpattant, és ment körülnézni, ismerkedni, beszélgetni, próbálgatni a két év angoltudást, amit a gimiben felszedett. Egy jóvágású, napbarnított, kisportolt fiatalember lépett elé egy pohár harmatos, hideg itallal: a nevem Miguel, én vagyok ennek a hajónak a kapitánya, engedd meg, hogy megkínáljalak…
A bálnák jó félórával az indulás után kerültek látótávolságba. Miguel mondta be a hangosbemondóba, hogy éppen púpos bálna felé közelednek, ami azért is nagyon különleges élmény lesz, mert a borja is vele úszik, a kicsi közvetlenül az anyja mellett lesz látható. Juli nem mozdult a fiú mellől, roppantul élvezte a helyzetet, és nem bánta, hogy a szülei nem figyelnek rá. A közönség elérzékenyült, mindenki fotózott, csak Éva és András ültek fásultan a kényelmetlen padon, néha köhögtek és a torkukat köszörülték. András felvette a farmerdzsekijét is: nagyon fúj a szél, magyarázta Évának, de azt gondolta, valószínűleg belázasodott, azért rázza a hideg. Később még két bálna csapódott a hajó mellé, majd amikor azok is lemaradtak, egy csapat palackorrú delfin úszott versenyt velük, ezt még András is látni akarta. Milyen ironikus, hogy pont az utolsó nyaraláson látok delfint, pedig hány alkalom lett volna ennyi év alatt, gondolta keserűn. A dzsekit addig is Évára terítette, aki szelíden elszunnyadt az árnyékban.
Hatalmas, sötét, függőleges sziklák tűntek fel a parton, mintha óriások állítottak volna gátat az örökké hullámzó óceánnak. Los Gigantes az egyik legizgalmasabb látványosság a szigeten, és a tenger felől közelítve tényleg megdöbbentő élmény, a 800 méter magasra is kiemelkedő irdatlan kőfal látványa lenyűgöző. A hajó lassított, Miguel – mellette Julival – hosszan ecsetelte a hely különlegességét, és kiemelte, a túra után délután érdemes kocsival felmenni a tetejére is, a kilátás onnan is páratlan.
Tovább hajózva hamarosan megérkeztek a Masca Beachhez, egy sziklafalakkal körülzárt apró kavicsos partszakaszhoz, ami előtt ki is kötöttek. Masca egy falucska a magas Macizo de Teno hegységgel körülvett szurdokban, ahová a következő napokban akartak kirándulni autóval. András tudta, hogy onnan jó háromórás gyaloglással le lehet jutni a partra: ez hát a túra vége, gondolta. András és Éva úgy döntöttek, az egyre elhatalmasodó náthára tekintettel a fürdést kihagyják, de Juli az aprócska topját hasonlóan aprócska bikinire cserélte, és már ugrott is, Miguel pedig lelkesen fényképezett. András oda is lépett hozzá, hogy elmagyarázza, a lánynak ő az apja, és vigyázzon, mit csinál, mert rajta a szeme, de Miguel nem figyelt rá, a fürdeni vágyókat segítette a vízbe és vissza a hajóra. Jobb híján András is csinált pár képet a lányáról, aki önfeledten búvárkodott és lelkendezett, milyen gyönyörű a víz, a halak, minden.
A felszolgált ebéd a gyerekkori iskolai menzák színvonalát is alulmúlta, egyébként a kétórás visszaút a kikötőbe eseménytelenül telt, eltekintve attól, hogy Juli időnként megjelent és beszámolt a legújabb hírekről: Miguel szörfoktató és elhívta őt szörfözni, Miguel tud egy jó pizzázót és elhívta őt pizzázni, Miguel csinált egy csomó fotót róla, amit kinyomtat és majd oda akarja neki adni, Miguel nem is hajóskapitány, csak felvágott vele, Miguel jól ismeri a Teidét és Mascát is, és felajánlotta, hogy eljön velük, Miguel egy szemét, nem lehet vele beszélni, elhessegeti, dejame en pas, leave me alone, hajtogatja, mintha semmi sem történt volna köztük… András nagyon remélte, hogy ez így is van.
Miguel idegesen magyarázott Antonio bácsinak, hevesen gesztikulált hozzá, no comprendo, no comprendo, ismételgette, nyitva volt, hát nyitva volt…, mintha ezzel hirtelen minden megoldódna. Antonio elképedve nézett rá: a rendszámot meg se nézted? Miguel hebegett valamit arról, hogy nagyon kellett sietnie, későn szólt neki a bácsi, a cetli biztos kiesett a zsebéből a rohanásban, és sok egyforma autó volt ott, és csak az volt nyitva egyedül, erre meg is esküszik, ha kell… Antonio épp az imént kapott egy telefonhívást az emberétől, hogy amikor át akarta adni a csomagot a megrendelőnek, az nem volt az autóban, a megrendelő ideges, egy napot adott a kézbesítésre, különben elszabadul a pokol, és azt Antonio nem akarja megélni, és nem is fogja…
Kikötéskor Miguel segített az utasoknak kiszállni a keskeny pallón. Juli nem hagyta, hogy megfogja a kezét, dacosan félrenézett és egyedül lépett partra. András szívesen ivott volna egy kávét valahol, de Éva inkább visszament volna már a szállodába pihenni, egyre gyengébbnek érezte magát, Juli pedig mielőbb el akart tűnni Miguel közeléből, ezért egyből a kocsi felé vették az irányt.
Az út a szállodáig eseménytelen volt, eltekintve egy kisebb torlódástól, az autópálya fölé érkező füst miatt kialakult rossz látási viszonyok lelassították a forgalmat, és egy kijelző írta is, hogy „Hay un fuego cerca”, amit András úgy értelmezett, hogy valahol a közelben tűz van. Hihetetlen, mondta, mennyi a tűz manapság, tuti, hogy ez a hülye felmelegedés az oka… A szállodától néhány saroknyira, egy útkereszteződés előtt sikerült parkolni, András aggódott is, hogy megbüntetik, Budapesten percek alatt ott lenne egy parkolóőr vagy közteres és már rakná is a szélvédőre a piros zacskót.
Miguel az utolsók között tudott elszabadulnia a hajóról. Futott egész úton a parkolóig, még látta, ahogy Juli beül abba az autóba, amibe a csomagot rejtette, és elhajtanak. Fóllame, lihegte, és felhívta Antonio bácsit. Úgy döntöttek, ellopják a kocsit. Eszeveszett sebességgel robogtak, és Puerto de la Cruz előtt nemsokkal utol is érték a kis fekete Mazdát. Hülye helyen állnak, de innen is el tudjuk vinni majd sötétedés után, addig elmegyek, hozok valamit enni, te csak figyeld az autót, mondta Antonio, és elhajtott.
Vacsora után a család szokás szerint kiült a szállodai teraszra inni valamit és megbeszélni a napi élményeket, nézték Teréz anyát, hallgatták a pocakos gitárost a negédes dalaival, de Andrást nem hagyta nyugodni a dolog: nehogy már megbüntessenek, gyertek, menjünk el sétálni és közben keressünk jobb helyet a kocsinak, majd a szomszédos kikötőöbölnél iszunk valamit, fő a változatosság. Végül nagy szerencsével a tengerparti P+R parkolóban lett biztonságos helyük. Még legalább öt ugyanolyan autó állt velük egy sorban. Miguel tehetetlenül nézte, ahogy elhajtanak és eltűnnek a körforgalom mögött.
Hétfő, Teide Nemzeti Park
A Marquesa szállodával szemben áll a Bűnbánó Nagyboldogasszony temploma, a vele azonos nevű parkban. Gyönyörű fák, többek között vörös virágú madagaszkári lángfa, afrikai baobab, tenerifei sárkányfa, jukkák, fenyők, pálmák, a fák körül színpompás virágágyások, közöttük murvával felszórt kacskaringós ösvények és néhány zöld pad. Kora reggel árnyék vetül a kertre, kellemes hűvös szellő járja át. Néhány koránkelő az utca végi cukrászdából szerzett kávéval ül ki, élvezik a csendet, a napi forgatag csak egy jó óra múlva kezdődik, és tart majd egészen éjfélig, vagy tán tovább. Két hajléktalan aludt összegörnyedve egy-egy padon, egyikük keze lelógott a murvára, és amikor légy szállt az arcára, összekente fehér porral az orrát, úgy ébredt, mint egy bohóc. Antonio nagyot nyújtózott, körülnézett, nem értette, hol van, és főleg, hogy miért. Amikor ráeszmélt, hirtelen felpattant, felkeltette Miguelt a szomszédos padon, gyerünk, hadarta, elaludtunk, lehet, hogy már elmentek, és akkor fújhatjuk egész nap… Berontottak a szállodába, a portásnak tiltakozni sem volt ideje, máris letámadták: a magyar család itt van még?
András fejfájással ébredt, enyhén rázta a hideg a harmincfokos szobában. Azt még a megérkezéskor megtudták, hogy légkondi nincs az épületben, csak az étkezőben, hiszen a sziget átlaghőmérséklete általában huszonöt fok, ez a mostani hőhullám egészen rendkívüli, magyarázta a recepciós. Az ablakból nagyszerű kilátás nyílt a Teidére, Tenerife legmagasabb hegyére, a vulkánra, aminek az egész sziget a létét köszönhette. Háromezer-hétszáz méter magas, és ma oda mennek, Juli ezt is kinézte még otthon és be is fizették online, mint a bálnanéző túrát, hogy elkerüljék a sorban állást. Andrásnak volt egy kósza gondolata, hogy talán jobb lenne ágyban maradni egy lázcsillapítóval, és mihamarabb meggyógyulni, de tudta, ezt nem teheti meg a családdal, főleg nem Julival. Neki ez élete kalandja, gondolta, és az utolsó közös utazásunk, jutott eszébe, amitől elöntötte a bűntudat, de erőt vett magán: hát élvezzük ki minden percét… A csúcs alatt, a város fölött fura szürkés felhőcsík mutatkozott, biztos megérkezett a szaharai homok, gondolta. Éva sem ébredt jobb állapotban: az a hülye légkondi a Koala Bay-ben, morogta, az a hibás, hogy megfáztunk. Juli ellenben friss volt és energikus, csacsogott és izgatottan készülődött: siessünk, ősök, egy órára szól a foglalásunk, nem késhetünk, és hosszú a szerpentin odáig…
A kocsit megint Juli ismerte meg, András faggatta is, mi a különleges ismertetőjele a többi egyformához képest, de Juli csak rejtélyesen mosolygott: ha elárulnám, mi szükségetek lenne rám, kérdezte viccesen. Azután odasúgta: tudod, egyáltalán nem ördöngösség, megjegyeztem a rendszámot. A GPS monoton utasításaira indultak el, és nem vették észre, hogy egy régi vágású Nissan terepjáró is a nyomukba szegődött.
A hegyoldalban áttörték a fura szürkés felhőt, nem homok volt, hanem füst, ráadásul elég sűrű. Gyorsan emelkedtek, a kis fekete Mazdákból álló karaván magabiztosan kanyargott felfelé. Elhagyták az utolsó falut, majd az erdős részt és marsbéli tájon haladtak a Teide Nemzeti Park bejáratánál álló bemutatóházig és arborétumig. Nézelődés közben feltűnt, hogy a gyalogutakat piros-fehér szalagokkal lezárták, pedig azt tervezték, sétálnak egy nagyot ebben az ismeretlen, kicsit félelmetes, mégis lenyűgöző tájban. Tűzveszély miatt zárták le, tudták meg a sajnálkozó dolgozóktól, túl nagy a hőség, a szárazság, ezért nem mehet ki senki. De a botanikus kert nyitva, itt is járkálhatnak órákig…
András egy gyíkkal nézett farkasszemet, szürke alapon fémes kék csíkok, élénk tekintet, mintha mosolyra húzódna a szája, lassan fordult felé, ahogy a napraforgó követi a nap járását. A tenerifei gyík, magyarázta Juli, szigorúan védett, csak itt fordul elő a világon, veszélyeztetett faj, és a sok tűzeset nagyon megtizedeli az állományt.
Antonio hangosan káromkodott, előtte a kisautó, benne a csomag, de akkora a tömeg, hogy nem tudja észrevétlenül feltörni. Elküldte Miguelt, szerezze meg a kulcsot Andrástól bármi áron, alig pár órájuk maradt leszállítani az árut, a vevő nem viccel… Miguel próbált észrevétlen maradni, két-három hellyel hátrébb állt a pénztárnál a sorba, sapkáját a szemébe húzta, nem vesztette szem elől a családot, főleg nem Julit, aki nagyon tetszett neki, és sajnálta, hogy előző nap úgy elmarta maga mellől. András kártyával fizetett. A tárcája az övére volt fűzve, és a nadrágja derekán belül tartotta, mellette lógott a kocsikulcs, innen tettlegesség nélkül nem lehetne elcsenni, csóválta a fejét Miguel. Visszaballagott Antonióhoz, úgy döntöttek, tovább követik őket, keresik a lehetőséget.
A szerpentinen lelassult a forgalom, sok a kilátóhely, a parkolók telítettek. András ideges lett, fájt a feje, izzadt és rázta a hideg: haladni kéne, de csak araszolunk, mormogott magában, nyugalmat erőltetett magára, ám egy hirtelen fékezésnél egy Nissan terepjáró majdnem nekik ütközött hátulról: a marhája, nem lát, miért nem tart nagyobb követési távolságot, tört ki belőle a felgyülemlett feszültség. Az égalja lassan beborult: ebből vihar lesz, aggódott Éva, de lassan megérkeztek a Teide csúcs lábához. Leparkoltak egy csomó hasonló kis Mazda közé, és szaladtak a felvonóhoz. Éva hamar kifulladt, amin csodálkozott, hiszen rendszeresen tornászott. Kétezer-háromszáz méteren vagyunk, ritkább a levegő, magyarázta Juli kicsit tudálékosan, fönt pedig még nehezebb lesz levegőt venni, ott már háromezer-hétszáz méter a magasság. Életemben először vagyok kétezer méter fölött, lelkendezett Éva, csak azt sajnálom, nem tudom, mikor léptük át a bűvös határt. A bejáratnál nagy volt a tömeg, egy részük felfelé tartott, másik részük lefelé, ettől teljes lett a káosz, alig tudtak előrehaladni. Az ajtó zárva volt, rajta háromnyelvű felirat: a tűz miatt a felvonó nem jár, mindenki azonnal menjen le a hegyről. Akkor tűnt fel nekik, hogy a dolgozók igyekeztek megfordítani a felvonó felé igyekvőket, és hosszan magyaráztak, sürgették őket, hogy forduljanak vissza. Éva azonnal aggódni kezdett, most mi lesz, elúszott a pénzünk, de mindegy, meneküljünk, ne nézelődjetek már, itt a tűz, semmi kedvem szénné égni egy hegytetőn…
A parkolóban buszok és autók sokasága, hullámzott a tömeg, mint az óceán dagálykor. Antonio a zárat próbálgatta a kiskocsin, de mielőtt kinyílt volna, megszólalt a riasztó. A tömegben néhányan felkapták a fejüket a zajra. Hirtelen úgy tett, mintha véletlenül ütközött volna neki az autónak, és gyorsan eloldalgott, beült a terepjáróba. Idegesen telefonált, hevesen gesztikulált hozzá, végül lecsapta és Miguellel kezdett kiabálni. Erre Miguel is rákezdte, spanyol vitától volt hangos a parkoló, az emberek jól megnézték őket, fejüket csóválták, mire gyorsan abbahagyták, nyugalmat erőltettek magukra. Nem kelthetünk feltűnést, morogta Antonio a fogai között.
András a parkolóból automatikusan arra az útra tért, amerről jöttek. Úgy számolta, megállások nélkül másfél óra alatt leérhetnek a hegyről. Sajnos ki kell hagynunk a csillagvizsgálót is, mondta, Juli kétségbeesett: nem hiszem el, egyszer jutunk el ide, akkor is füstbe megy az egész… Antonio csodálkozott, de kapva kapott a lehetőségen, és ő is arra fordult, bár Andrással ellentétben ő nagyon is tisztában volt azzal, hogy az az útszakasz már le van zárva. Így viszont csak ők és mi, mosolygott gúnyosan. Szorosan a kis család nyomában haladt, nem volt többé szükség diszkrécióra, kellett az a csomag, de nagyon.
Akadálytalanul haladtak a botanikus kertig, de onnan lefelé a szerpentin jócskán lelassította őket. András nem értette, hol van mindenki, a nagy dugó hirtelen feloszlott, csak ők vannak itt és az a hülye nissanos, aki majdnem nekik ment már egyszer. Szorosan a nyomunkban van, gondolta, már megint nem tart követési távolságot. Ahogy egyre lejjebb értek, be az erdős részre, sűrűbb lett a füst, a szaga már az orrukat facsarta, egy-egy kanyar egészen beláthatatlanná vált, a látótávolság határozottan csökkent. András próbált sietni, maguk mögött hagyni a veszélyes terepet, ráadásul helyenként már lángok is látszottak a fák között, és szembe szirénázott néhány hatalmas tűzoltóautó is, de nem törődtek velük, elszáguldottak fölfelé. A Nissan is egyre közelebb jött, előle is próbált meglépni. Hirtelen elfelejtett náthát, lázat, fejfájást, csak a kocsi volt, az út és a körülmények, gondolatai beszűkültek, a feladatra koncentrált, nem hallotta Éva kétségbeesett kiáltásait és Juli izgatott fecsegését sem, vezetett: gázt adott, lassított, váltott, visszaváltott, haladt, ahogy lehetett, míg egy szürkésfekete falnak nem ütközött. Ismerte ezt a jelenséget, az áthatolhatatlan füst okozta, egyszer Erdélyben már megtapasztalta, a tarlóégetés kigyújtotta az út menti bozótost, akkor megállt és próbált vakon előre araszolni, de ott tudta, hogy egyenes az út… Csak remélni merte, hogy a Nissan nem csapódik beléjük, amikor belelépett a fékbe. Innen nem mehetünk sehová, mondta a családnak, várnunk kell, amíg feloszlik a füst. Azt nem mondta, hogy éppen kigyulladt a tankolásra figyelmeztető lámpa, és hogy fogalma sincs, mennyit tudnak még menni a megmaradt benzinnel. Pár perc után halvány derengéssel megjelent az út előttük, majd egy erősebb szélfuvallat kitisztította az erdőt annyira, hogy el merjen indulni. Látszottak az út közepén a felfestések, lassan, csíktól csíkig ment, mellettük égő fák ropogtak, a hangjuk betöltötte a kocsit. Pernye szállt, üszkös terepen haladtak, néha az útra hullott izzó ágakat kerülgették. Mintha az erdőben tűzoltók locsolták volna a tüzet, de nem tudott odanézni, az út is épp elég munkát adott. A Nissan nem volt sehol, vajon hová lett, tűnődött András, de azután az adrenalin kimosott mindent, csak az előttük lévő kanyar volt, az akadályok és a kocsi, minden más megszűnt. Szinte katatón állapotba került, mire elérték az első falut, ahol már tiszta levegő és emberek várták őket. Egy benzinkútnál vett egy üveg Arehucas rumot, ami Tenerife egyik legjobb márkája. A kutas csodálkozott, hogy kerültek oda, az egész hegy le van zárva. Biztos nem vették észre a terelést, fecsegett tovább a rossz angoljával. A tengerparti parkolóig néma csendben utaztak. Amint kiszálltak, leültek egy padra, nézték az óceánt, kortyolták a rumot, András átkarolta a családját és várt, hogy kiálljon belőlük a remegés.
A sűrű füstben Antonio egy földútra tévedt, ahol a tűzoltók megállították őket, órákig nem mehettek semerre, ki sem szállhattak a kocsiból, végül két tűzoltót füstmérgezéssel még nekik kellett kórházba szállítani. Miguel remélte, hogy Juli épségben megúszta a kalandot, de nem nézhetett utána, mert Antonio elküldte a megrendelőhöz, mondja el, hogy a tűz miatt nem tudták még megszerezni a csomagot.
Kedd, Masca
Juli szokatlanul csendes volt reggel, kávét és süteményt hozott a szüleinek, akik nem néztek ki túl egészségesnek, és beletemetkezett a telefonjába, átismételte a napi útvonalat Mascába, és újraolvasta a tudnivalókat. A naplójába azt írta: „Ma van a születésnapom, de csak arra tudok gondolni, apa az én hősöm, ahogy kihozott minket az égő pokolból, minden erejét felhasználta, hogy megmentsen és biztonságba helyezzen engem és anyát. Kár, és egyben nagyon jellemző rá, hogy a figyelmetlensége miatt kerültünk ebbe a helyzetbe, ha nem rontja el az irányt, nem kocsikázunk egyenesen az évtized legnagyobb erdőtüzébe. De az biztos, ha bármikor bajba kerülnék, olyan embert szeretnék magam mellé, mint ő. Bárcsak tudnék már vezetni, akkor segíthetnék neki, ő pedig pihenhetne és élvezhetné a kilátást, meggyógyulhatna, nem kéne erőn felül helytállnia miattunk.”
Andráson elhatalmasodott a köhögés, és ettől egyre jobban fájt a torka, minden nyelés nehezére esett. Mi ez a feketeség az ágyon, kérdezte Éva rekedten. Beletelt egy kis időbe, mire rájöttek, korom az, berepült az ablakon. Kint mint fekete havazás hullott a pernye, a város fölött sötétszürke volt az égbolt, a távoli domboldalon lángnyelvek csaptak fel. A város szélét már elérte a tűz: menjünk haza, vagy legalább a sziget túloldalára, kezdett rá Éva, de András igyekezett megnyugtatni őt: a szél a tenger felől fúj, ezért nem erre terjed a tűz, itt biztonságban vagyunk, és ma ráadásul a sziget nyugati felére megyünk, ott pedig minden tiszta, főleg a levegő…
Miguel azóta félt, hogy előző este felért a borászatba, és a tulajdonosa sem segített, hogy oldódjon benne a feszültség. Fogalma sem volt, mi a terve vele, megéri-e a másnapot. Egész éjjel kétségek között váratta, étlen-szomjan bezáratta egy szobába, csak reggel látogatta meg. Szóval te voltál, aki rossz autóba tetted a csomagomat, mi, kérdezte a kávéját szürcsölve. És most nem tudod visszaszerezni, tengo razón? folytatta, nos, ha nem tudunk a családhoz férkőzni, akkor hívjuk el őket oda, ahol mi vagyunk nyeregben, comprensible? Holnap lesz az unokahúgom esküvője Icod de los Vinosban a templomban, legyenek ők a díszvendégek. Menj, udvarolj a lánynak, és legyél az idegenvezetőjük, hívd meg őket, a többit intézem én Antonióval. Miguel úgy sejtette, ma Mascába mennek, mintha ezt mondta volna a lány a hajón, amikor még minden rendben volt… vigyenek Mascába, kérte, ott lesznek, biztos vagyok benne.
Az első, akit Miguel meglátott, Juli volt. Odasétált, köszöntötte, mintha mi sem történt volna, sajnálkozott kicsit, hogy nem jelentkezhetett hamarabb, de hát micsoda véletlen, hogy itt és most… Közben megérkezett Éva és András, a központban álló kisvendéglő mosdóját használták, és érdeklődve hallgatták Miguelt, amint felajánlja idegenvezetői szolgálatait a következő napokra pusztán barátságból, mert éppen nincs más dolga. Andrásnak gyanús volt ez a közeledés, szerintem Juli itt a tét, gondolta, de látva lánya esdeklő tekintetét és Évát, ahogy barátságosan köszönti a fiatalembert, beleegyezett: rendben, elfogadjuk, azzal a feltétellel, hogy csak akkor jön velük, ha kifejezetten szükség van rá.
Masca legfontosabb terméke az Aloe vera, mely egyben Tenerife legértékesebb exportcikke is, az ebből készült gélt mindenütt lehet kapni, magyarázta a frissen idegenvezetővé előlépett fiatalember. Mindenütt nő vadon is a szigeten, lehet szedni is, sokan abból élnek, hogy gyűjtik a húsos leveleket és eladják a feldolgozóknak. És mi még a feltűnő, kérdezte színpadiasan: hogy itt nincs banánültetvény, ami a szigeten mindenütt megtalálható... Régen a város kalózok menedéke volt, eldugott és jól védhető, mára viszont a leglátványosabb kis település egy zöldellő völgy közepén egy szikla kiszögellés tetején, alig száz lakó, aprócska házak, pálmafasorok, rózsaszín és sárga virágokkal díszített portálok, kiskocsmák, apartmanok, mesés kilátás, végtelen nyugalom, csönd... Milyen romantikus, suttogta Juli elragadtatva. És hol sikerült leparkolni, kérdezte a fiú Andrástól. Ó, magasan fenn a szerpentinen, legalább félóra séta innen, felelte András.
A visszaúton Miguel mutatott egy kis strandot nem messze a repülőtértől, ahol mérsékelt a hullámzás, tömeg alig, a part lapos. Juli és ő sokáig úszkáltak, ugráltak sziklákról, búvárkodtak, míg a szülők a köhögéssel és hőemelkedéssel küzdöttek. Megálltak a szokásos tengerparti parkolóban, és Miguel a csomagtartó felé indult: üres, hagyja csak, szólt utána András, köszönjük a napot, igazán lekötelez, mi most visszamegyünk a szállodába. Miguel fájó szívvel nézte a bezárt csomagtartót, de azért derűsen tolmácsolta a meghívást a másnapi esküvőre. Éva belelkesedett, igazi tenerifei esküvő, micsoda kaland, és Julit is magával ragadta a hév, egymás szavába vágva hálálkodtak. A szálloda felé András és Éva előrementek, a két fiatal mögöttük andalgott. Juli jól érezte magát, de jócskán zavarban volt, nem volt igazán tapasztalata fiúkkal, és akkor egyszerre megérezte Miguel ujjait a tenyerében. Elvörösödött, szíve a torkában dobogott, de engedte, hogy a fiú megfogja és megszorítsa a kezét. Így sétáltak, amíg András egyszer hátra nem fordult, akkor szétrebbentek, de nem voltak biztosak benne, hogy az apa nem vett észre semmit.
Miguel elköszönt, mielőtt a szállodához értek és telefonált Antoniónak, tudja, hol parkol a kocsi, ma este elvihetik, siessen, ahogy tud.
A szülők a nap végére tartogatták a meglepetést: boldog születésnapot, kislányom, ölelték meg két oldalról, kis csomagot nyomtak a kezébe, sok boldogságot, hosszú életet, sustorogták a fülébe, Juli pedig izgatottan kezdte kicsomagolni az ajándékát: egy óra, de gyönyörű, annyira köszönöm, pont ilyet akartam, áradozott… És most, fokozta András a meglepetéseket, ha felfrissültünk, elmegyünk vacsorázni egy különleges helyre, amit kinéztem egy ajánlóból, foglaltam is asztalt, szóval igyekezzetek, autóval kell menni, de nincs nagyon messze... igazi tenerifei ételek, sajtok, halak, zöldségek…
András hosszan állt az ablakban, hallgatta a lányok szuszogását és elnézett messze a város fölött a távoli domboldalba, ahol még mindig fel-fellángolt az erdőtűz. Pokolbéli látvány, gondolta. Aggasztotta, mi lesz, ha tényleg eléri a várost, de ezt semmiképp nem mondta volna Éva előtt. És a lelkifurdalása sem hagyta aludni: annyira elmerültem a nyaralásban, hogy megfeledkezem arról – valójában elodázom –, hogy nyíltan beszéljek velük, hazugságban élek, és még tetszik is…
Jelzett a telefonja, pénz érkezett a számlájára, az iroda, amitől a Teide felvonó jegyeit vették, visszautalta a befizetett összeget.
Szerda, Icod de los Vinos, Valle de Orotava
Az Iglesia Mayor de San Marcos templom a városka kellős közepén áll, az azonos nevű parkban. Az ezerötszázas években épült, magyarázta Miguel, de nem nagyon figyeltek rá. A kívülről nem túl sokat mutató épület belül megkapóan szép és tágas, a főhajó végében emelet magas oltár, aprólékos aranyozott fafaragás, a szobrokon a szigeten már megszokott brokát ruházat, itt a szobrász nem ráfaragta a ruhát az alakokra, hanem felöltöztette őket a középkori divatnak megfelelően. Az esküvőre érkezők nem voltak sokan, alig tucatnyian, közülük viszont páran népviseletbe öltöztek, aminek Éva nagyon örült és egyenként lefényképezte őket. Az ifjú pár is régies ruhában volt, ám ezenkívül minden ugyanúgy zajlott, mint egy átlagos esküvőn, azzal a kivétellel, hogy itt spanyolul szólt a szertartás. Melegen gratuláltak az ifjú párnak, akik csodálkoztak, kik ezek a külföldiek, de boldogan fényképezkedtek velük. Végül Miguel két férfit is bemutatott a családnak: Antonio, a nagybátyám, és Fernando úr, a menyasszony nagybátyja, ennek az esküvőnek a szervezője. Fernando úr köszöni, hogy elfogadták a meghívását, és szívesen látja önöket a borászatában az esküvői ebéden, ahol egy borkóstolót is szívesen tart. Megköszönték, elfogadták, bár András kissé fanyalgott, hogy a kóstolóból kimarad, mert vezetnie kell. Fernando úr kijelentette, Antonio majd hazaviszi őket, igyon nyugodtan, de ha akarnak, maradhatnak éjszakára is, több vendégszobájuk is van. Miguel barátai az én barátaim is, tette hozzá. Azt eszelték ki, hogy a borászatból hazafelé vezető úton Antonio majd defektet színlel – előtte leeresztik az egyik hátsó kereket –, és a kerékcsere közben kicsempészi a csomagot az autóból.
Miguel az esküvő alatt le sem vette a szemét a lányról. Mielőtt elindultak volna a borászatba, elvitte őket a tér másik oldalára és megmutatta nekik a városka legnagyobb nevezetességét, az ezeréves sárkányfát: azt mondják, ez a legöregebb növény a Földön, húsz méter az átmérője és tizennyolc méter magas. Valójában, tette hozzá, nem is olyan öreg, a legújabb kutatások szerint ötszáz és nyolcszáz év között lehet a kora, ráadásul nem is fa, a spárgafélék családjába tartozik. De úgy nézzék meg, ez Tenerife szimbóluma is egyben.
A borászat nem volt messze, Icod de los Vinostól Benijos irányába meredeken indult a keskeny szerpentin, két autó alig fért el rajta egymás mellett, ezért néhány száz méterenként rövid kiállókat építettek, ahol bevárhatják egymást a szembejövők. András óvatosan követte Fernando hatalmas terepjáróját. Nem volt ideje a csodálatos tájra figyelni, a hajtűkanyarok, a túl közeli sziklák lekötötték minden figyelmét, de egyszer úgy érezte, mintha az a régi Nissan jött volna a háta mögött, amivel a teidei kalandjuk során már találkozott. Fura, gondolta, de elhessegette, nem ért rá ezzel foglalkozni: biztos csak ideképzeltem megszokásból.
A borászat, ahová megérkeztek, a tájba szervesen beépülő, lenyűgöző modern épületegyüttes volt, lélegzetelállító kilátással az alattuk elterülő Puerto de la Cruzra és az óceánra. Panoráma, ameddig a szem ellát. A képet kicsit árnyalta, hogy tőlük északnyugati irányban még erősen égett a hegyoldal, és a város fölött szélesen terjengett a füst. A teraszon már megterítettek, sajtok, olajbogyó, sós sütemények, mogyoró várta őket, és gyümölcsök minden mennyiségben. Fernando kedélyeskedett: az ilyen kedves vendégeknek ennél több is jár, de ne szaladjunk előre, egy pohárka édes fehérborral ünnepeljük meg az érkezésüket, éljen az ifjú pár, kiáltotta, kicsit kipihenjük magunkat, és amíg a fiatalok átöltöznek a lagzihoz, mi körbemegyünk a borászaton, azután jön a hatfogásos ebéd a borokkal, mert aki Miguel barátja, ugyebár…
Kétféle szőlőből készült borokat mutattak be, a listán blancót és a listán negrót, ezt a két Kanári-szigetvilágban őshonos fajtát, melyek a kontinensről a filoxérajárvány alatt eltűntek, de itt szerencsésen megmaradtak. Éva és Juli a fehéreket, András a vöröseket kedvelte jobban, és örült, hogy nem annyira savasak, hogy a gyomra megérezhesse, ezért mindegyik kóstolóból kért utántöltést is. A vacsora fenséges volt, helyi specialitásokból állt, többek között tokhalból, amit előző este Juli születésnapján is kipróbáltak. Nem lehet megunni, mondta Éva, aki nagyon jól érezte magát, és a bortól szépen kipirult. Juli igyekezett részt venni a családi beszélgetésben, de mivel Miguel mellette ült, nem sok lehetősége volt másra figyelni, mint a fiúra. Erősen koncentrált, mert az angolja nem volt még túl jó, el is határozta, sokkal többet foglalkozik majd a nyelvvel, mint eddig. Az asztal alatt a fiú megfogta a lány kezét, Miguel boldogan, Juli elfogódottan mosolygott, de a világért sem engedték volna el egymást. A zenét egy népviseletbe öltözött zenekar szolgáltatta, a násznép hamarosan táncra perdült. Miguel is felpattant, és a kicsit húzódozó, piruló Julit is táncba vitte. András is felpattant, megforgatta a menyasszonyt és Éva nagy meglepetésére őt is, ami ritka alkalom, mert már hozzászokott, hogy a férfi nem nagy táncos.
Már sötétedni kezdett, amikor András bejelentette, ideje indulniuk. Miguel a kocsiig kísérte Julit, András bevackolta magát Antonio mellé. Az út eseménytelennek ígérkezett és nem túl hosszúnak, Antonio szerint fél óra alatt a szállodánál lehetnek. Közben erősen koncentrált, el ne menjen az apró kis parkoló mellett, amit Miguellel kinéztek fölfelé menet. Fantasztikus kilátás nyílt onnan is egy tengeröbölre, meredeken alattuk óriási hullámok csapódtak a sziklának, remélte, hogy amíg ő a kereket cseréli, a család majd nem figyel rá és akadálytalanul elteheti a csomagot. Amikor feltűnt egy kanyar után, aggodalmasan csóválni kezdte a fejét, no es bueno, ismételgette, óvatosan fékezett és megállt. Defekt, mondta. András alig akarta elhinni, de látta, hogy a bal hátsó kerék tényleg lapos. Megcsinálom, ezekben a bérautókban mindig van pótkerék, győzködte Antonio. Megvárta, amíg András is a kilátás felé fordul, és elkezdte kiszedni az emelőt, kerékkulcsot. Boldog volt, hogy végre túl lesznek ezen a többnapos hajszán. Ebben a pillanatban két hatalmas turistabusz állt meg mögöttük, el sem fértek rendesen, elállták az egész utat, és japán turisták tömege özönlötte el a helyet, mindenki a hullámzást akarta lefényképezni az öbölben. Antonio kivette a pótkereket, és letámasztotta az autó hátuljához, amíg előveszi a táskáját és átteszi a csomagot. Ám ekkor a hömpölygő tömegből valaki beleütközött a kerékbe, ami a csomaggal a közepén gurulni kezdett lefelé a szerpentinen, egyre gyorsult, amíg egy szegélykövön megpattanva le nem repült az útról egyenesen a száz méterrel alattuk vadul tajtékzó vízbe. Senki nem vette észre az esetet, csak Antonio állt az út közepén megkövülten, amíg az egyik busz rá nem dudált, hogy indulna.
András türelmetlenkedni kezdett, mert Antonio már egy órája elment egy segítőkész autóssal új pótkerékért, lassan rájuk sötétedett és ők ott álltak az út szélén a háromkerekű kocsival. Gondolkoztak, kit lehetne felhívni. Kézenfekvő volt a borászatba telefonálni, Juli rá is keresett a telefonján, de nem vette fel senki. Miguel számát nem ismerték. Végül András a szállodát hívta fel, a recepcióstól kért segítséget, aki az ígérte, küld értük autómentőt kerékkel és sofőrrel. Vártak egy újabb órát, de senki nem érkezett. Újra telefonáltak, de a recepciós közben hazament, az éjszakai váltásnak pedig fogalma sem volt, mit akarnak tőle, és nem is tudott jól angolul, ezért letette. Miguel újabb félóra múlva érkezett a Nissannal, hogy elvigye őket a szállodába, a kis Mazdát ott kellett hagyni az út szélén. A fiú szótlan volt és ideges, nem akaródzott válaszolnia András kérdéseire, hogy kié ez a terepjáró és miért volt napokig a nyomukban, csak nem Miguel követte őket, és ha igen, vajon miért… Majdnem éjfél lett, mire a szállodába értek, a fiú elkísérte őket a bejáratig. A kerthelyiség még nyitva volt, az utcán Teréz anya szedelődzködött, a pocakos gitáros a legismertebb slágereit ismételgette álmosan. Miguel felajánlott egy italt mindenkinek, és mellé a magyarázatot: volt az a csomag, amit véletlenül a ti autótokba dugtam… hosszan ecsetelte a félresikerült próbálkozásokat, hogy visszaszerezzék. András majdnem felröhögött, de nem akarta a vallomást komolytalanná tenni, és kicsit meg is rémült: egy bűnbanda kezei közé kerültünk… Much ado about nothing, Sok hűhó semmiért, fejezte be Miguel. Juli falfehéren hallgatta a történetet, a végén megsemmisülten ült egy darabig, majd felpattant, lekevert egy hatalmas pofont a fiúnak és elviharzott. Megérdemelted, mondta András, legszívesebben én is behúznék egyet. Az mondjuk eszedbe sem jutott, kérdezte Éva, hogy megkérsz, adjuk vissza a csomagodat? Nekünk nem kellett…
Csütörtök, San Juan de la Rambla, Aeroporto de Tenerife Sur
Tiszta éggel, füst nélkül jött el a reggel. Juli a naplójába írt: még soha nem bántott meg így senki, de egy percét sem adnám semmi másért…
András kifejezetten jól érezte magát, mintha a nátha is kimúlt volna a tűzzel, ráadásul a portáról telefonáltak, a kocsikulcsot leadták náluk a parkolóhely GPS koordinátaival együtt. Az utolsó nap, gondolta, és elhatározta, lemegy a közeli strandra, ahol első nap már fürdött, és reggeli előtt úszik egyet. Éva csomagolt – persze én maradjak itt, amíg ti szórakoztok –, de Juli lelkesen követte az apját. A strandon alig volt ember, a víz feketén hullámzott a napok óta hulló pernyétől, mint hatalmas olajfoltok ringtak a pernyeszigetek. Elég undi, húzta el a száját Juli, és az apja egyetértett. Miguel említett egy jó kis helyet nem messze, akarta mondani a lány, de a torkán akadt a név, végül kibökte másképp: vagy egy egyedülálló sziklakatlan nem messze a szomszéd faluban, oda elmehetnénk egy utolsó fürdésre.
Kijelentkeztek a szállodából, bepakoltak a kisautóba, és tizenöt perc alatt odaértek San Juan de la Ramblába, és még ugyanannyi időbe telt találni egy parkolót. Forróság volt, mintha a végére a nap meg akarta volna mutatni, hogy ami eddig volt, az semmiség. Meredek lépcsőn ereszkedtek a partig. A tenger csendes volt, bár az a néhány ember, aki már ott volt, inkább a parton heverészett. A katlan egy több méter magas sziklafalakkal határolt természetes medence, egy kijárattal a nyílt tengerre, ahol a hullámok be-betörtek, felzavarva a belül nyugodt felszínt. A víz mély és jéghideg, de a tajtékok között hatalmas élmény volt úszni és ringatózni. Juli egy hullám tetejéről felkapaszkodott egy szikla oldalára, és várta, hogy a következő majd kényelmesen leemelje onnan, addig viszont emelet magasan csüngött. Éva a parton ült, nem szerette a hideg vizet és a nagy hullámzást, ezért inkább folyamatosan közvetítette a híreket a telefonjáról: sikerült megfékezni a tüzet, épp mielőtt elérte volna Puerto de la Cruzt…, pár nap múlva ismét megnyitják a Teide Nemzeti Parkot…, a szaharai por ma délután tényleg eléri a szigetet, de nem kell aggódni, nem okoz gondot a légi közlekedésben. Megéheztek, mire kiszálltak a vízből, elbúcsúztak az óceántól. A falu központjában kis büfét találtak festői kilátással, szendvicseket rendeltek és italokat. Míg vártak, András végre összeszedte a bátorságát, beszélni kezdett: napok óta el akarom mondani, de fogalmam sem volt, hogy fogjak bele, közvetlenül az indulásunk előtt tudtam meg… nos, hogy úgy néz ki, ez volt az utolsó közös nyaralásunk... Éva felsikoltott, mi a baj, beteg vagy? Juli is megfeszült a székében, figyelt, mi következik: nem, dehogy…, nos, elkövettem egy súlyos hibát, figyelmetlen voltam, és azonnali hatállyal kirúgtak a cégtől, és most nem tudom, mi lesz, de a nyaralást nem akartam már lemondani, ezt legalább kiélveztük, nem igaz…, első és egyetlen munkahelyem, és nem vagyok már fiatal, ötvenkét évesen nem kapkodnak utánam, elképzelni sem tudom… ekkor a két nő a nyakába borult, jaj, úgy megijesztettél, suttogta Éva, minden rendbe jön, sóhajtotta Juli, majd meglátjuk, gondolta András.
Miguel a repülőtéren várt az autókölcsönzőnél. Nem tudta, a magyarok mikor indulnak haza és hányra érnek oda, de elhatározta, addig marad, amíg beszélni tud Julival, hogy elmagyarázza, neki semmi köze nem volt semmihez, ő nem bűnöző, csak segíteni próbált Antoniónak, végül is a rokona, és ez itt a szigeten fontos dolog és kötelezettségekkel is jár, és hogy tényleg nagyon tetszik neki a lány, és ne haragudjon, ha megbántotta, nem volt szándékos. Gondosan eltervezte, mit mond majd, és sejtette, hogy lesz benne némi megalázkodás. Végül a délután közepén érkeztek, amikor már majd feladta a várakozást. Amíg a szülők a csomagokkal és a kocsi átadásával foglalkoztak, Juli odasétált a fiúhoz és szorosan átölelte. Egy szót sem szóltak.
