Thália erdélyi napszámosai

A színészek áldozatos munkája kapcsán sokszor felmerül a kérdés, hogy egy előadóművész után vajon mi marad. Törőcsik Mari egy 2015-ös interjúban azt mondta, hogy ?egy színész addig él, amíg van ember, aki látta színpadon.? Valószínűleg ez a kérdés foglalkoztathatta Nászta Katalint is, aki a nyolcvanas évek elején fiatal színésznőként arra gondolt, érdemes lenne interjúk formájában bemutatni erdélyi pályatársait. A Thália erdélyi napszámosai című interjúkötet előszavában a szerző úgy fogalmaz, hogy dacból kezdte el ezt a sajátos ?színészmegmutatást.?

Nászta Katalin be akarta bizonyítani azt, amit akkoriban, a szocializmus legdühöngőbb korszakában sokan kétségbe vontak: hogy a színész ugyanolyan gondolkodó alkotó, része a kultúrának, mint egy festő, író vagy éppen zenész.

A Kántor Lajos által szerkesztett Korunk folyóiratban meg is jelent néhány interjú, azonban a szerző később Magyarországon telepedett le, és hivatalosan nem hozhatott át kéziratokat a határon. Az anyaországban pedig sajnos nem sokakat érdekelt, kik szólalnak meg az elfeledett interjúkban. Az anyag azonban ma már kortörténeti jelentőséggel is bír, talán ennek is köszönhető, hogy tavaly végre kiadta az erdélyi Tinta Kiadó.

A kötetből megtudhatjuk, milyen volt Erdély színházi élete a rendszerváltás előtt. Az interjúk városonként csoportosítva szerepelnek a kötetben: Kolozsvár, Marosvásárhely, Szatmár, Nagyvárad, Sepsiszentgyörgy és Temesvár nyolcvanas években aktív színészeit, illetve színházi szakembereit ismerhetjük meg belőle.

A beszélgetések olvasása során rögtön szembetűnik a rendkívüli személyesség. Nemcsak az interjúalanyokról tudhatunk meg nagyon sokat, hanem magáról a szerzőről is. Ami nem csak az ő személye miatt érdekes, hanem azért is, mert így tájékozódhatunk a kor erdélyi emberének problémáiról, gondolatairól, életkörülményeiről. Vadász Zoltánnal, a sepsiszentgyörgyi, nagyváradi majd kolozsvári színház színészével készített interjúból megtudjuk, hogy a szerző a színész házához közel nőtt fel Kolozsváron, és a beszélgetés kapcsán jött rá, hogy még mindig nem tudja második otthonául elfogadni Sepsiszentgyörgyöt, ragaszkodik szülővárosához.

Nászta Katalin azonban nemcsak magát elemzi ilyen megkapó őszinteséggel, hanem interjúalanyait is rendkívül érzékletesen mutatja be. Vadász Zoltánról például ezt írja: ?Olyan napsugaras-napérlelte a megjelenése, mintha megálmodott gyermekkoromból lépne elő. ? Mord medve, akinek mosolyra állna a szája belül, de nem engedik a kinti hidegek, ezért is épített magának házat, hol megóvja maradék benti örömét, mosolyát. Írd meg a házat, mondja, s én csodálva járok benne??

Nászta filmszerű pontossággal rögzíti a benyomásait, a találkozásokat, és jó érzékkel nagyít rá a legfontosabb dolgokra. Mindent leír, talán többet is, amit elsőre elvárnánk tőle, mégsem beszél túl semmit. Hihetetlen lényeglátás jellemzi ezt a könyvet. Talán ennek köszönhető, hogy bár az egyes interjúk meglehetősen hosszúak, mégsem lankad egy pillanatra sem az olvasó figyelme.

Pedig nem volt könnyű dolga, már csak azért sem, mert abban az időben nem volt divat a színészeket megszólaltatni, középpontba állítani. ?Mit tud magáról mondani egy színész? Vagy tárgyilagos, és akkor lepocskondiázza magát, vagy pedig?? ? kezdte az interjúját Tarr László, a Marosvásárhelyi Székely Színház színésze, aki a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben is tanított.

Nagyon sokan gyanakodtak is Násztára, nem értették, miért érdemes egyáltalán megcsinálni ezeket az interjúkat. Varga Vilmos, a temesvári, majd a nagyváradi színház színésze nyíltan meg is kérdezte a szerzőt: miért csinálja, kinek kell ez egyáltalán?

A kezdeti nehézségek ellenére azonban Nászta Katalin hihetetlenül őszinte, nem egyszer meglepő gondolatokat tudott előhozni a színészekből. ?Fiatalon mindenki úgy indul, hogy meg akarja változtatni a világot, aztán egy bizonyos idő után rájössz, hogy nem lehet, s inkább magadnak formálod át a világot, valahogy beilleszkedsz, de meglehetnek, ha romokban is, világmegváltó eszményeid?? ? vallott például színházszemléletéről Bányai Irén, a sepsiszentgyörgyi, később Temesváron majd a Nagyváradon játszó színésznő.

Völgyesi András rendező pedig elárulta, hogy nem volt jó színikritikus, mert nem tudta leküzdeni a személyes szimpátiáját vagy ellenszenvét.

Czegő Teréz ? aki jelenleg a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház tagja ? felidézte egy emlékét, amikor előadás közben egy néni felállt és kiment a nézőtérről. Ő azt hitte, biztosan nem tetszett neki, amit látott, de később kiderült, csak azért ment ki, mert nem akarta megzavarni a sírásával az előadást. ?Ki tudja, min ment keresztül ez az asszony. Ő már megélte a háborút?? ? tette hozzá.

Nászta Katalin könyve hiánypótló kordokumentum, de nem csak emiatt érdekes, hanem azért is, mert rendkívül hitelesen tárja elénk a pálya szépségeit és buktatóit, és arra is rávilágít, hogy mennyi mindent tanulhatunk a színészeinktől, hogyan segíthetnek megismerni önmagunkat és a világot.

A kötet utószavában a szerző ezt is rendkívül találóan fogalmazza meg: ?A színész arra buzdít, öntsd formába magadat. Vedd föl emberi arcod, az utolsót, amit fölvehetsz, és ezzel lépj elénk. Ezért veszi föl minden este képmásunkat, hogy rajtunk is segítsen.?

Izsó Zita