Tiltott szépség – Magyar művek a salzburgi Elveszett Generáció Múzeumában

Azok a képzőművészek, akik az egykori Német Császárság, az Osztrák–Magyar Monarchia vagy az Orosz Birodalom területén, a 19–20. század fordulóján születtek, olyan mesterek tanítványai voltak, mint Max Liebermann, Max Beckmann, Otto Dix, Lovis Corinth, Paul Klee, Oskar Kokoschka és Henri Matisse, és karrierjük vagy épp csak elindult, vagy már javában virágzott, amikor a nemzetiszocialisták hatalomra kerültek.

Kulturális, etnikai vagy politikai hovatartozásuk miatt „elfajzottnak” bélyegezték őket, alkotási lehetőségeik beszűkültek, pályájuk megtört, hazájukat elhagyni kényszerültek, és voltak, akiket meggyilkoltak.

Fontos megjegyezni, hogy sok nő volt köztük, akik ekkoriban szinte kizárólag magánúton képezhették magukat, mert az állami képzőművészeti felsőoktatásból ki voltak zárva. Az 1920-as, 30-as években erősödött az emancipáció, utazhattak, mint férfi kortársaik, élhettek számukra addig ismeretlen kiállítási lehetőségekkel.

Ennek a generációnak a munkáiból, jelenleg mintegy 530 műből áll a Böhme-gyűjtemény, amelynek darabjait tematikus tárlatokon mutatják be az érdeklődőknek az 1300 körül épült Steinhauser-házban. Igazán intim és barátságos a tér, egyáltalán nem white cube múzeum ez, hanem egy néhány szobás lakásgaléria, amelynek kiállítóterei az üvegtetővel befedett valamikori belső udvarból nyílnak, utcára és udvarra nyitott ablakain kellemesen lobogtatja a függönyöket a nyári szellő.

Minden négyzetcentiméteren az érződik, hogy a tulajdonos számára fontos az ügy.

Prof. dr. Heinz R. Böhme az 1980-as években kezdte gyűjteni az elfeledett művészek alkotásait. Akkoriban alacsonyan állt az árfolyamuk, épp ismeretlenségük miatt fillérekért tudta a műveket beszerezni.

A privát múzeum öt éve nyílt meg, minden hónap első péntekjén ő maga tart tárlatvezetést. Olyan, mintha látogatóba érkeznénk egy kedves ismerőshöz. Az egyik helyiségben egy nagy asztal köré ülhetünk albumokat lapozgatva, a másik szobában egy kényelmes és elegáns, az 1930-as évekből származó szófán foglalhatunk helyet, hogy elmerüljünk a képekben.

Az aktuális, 2023 áprilisáig nyitva tartó kiállítás a Találkozzunk Párizsban! címet kapta.

A francia főváros, ez a vibráló metropolisz különös vonzerővel bírt a 20. század első felében. Kiapadhatatlan inspirációforrást és a kiteljesedés ígéretét jelentette a fiatal művészeknek, akik magánakadémiákon, Henri Matisse, Robert Delaunay iskoláiban képezték magukat. És Párizs volt 1933-tól 1940-ig, a német megszállásig a menedék azoknak, akiket hazájukban a nácik megfosztottak az alkotás lehetőségétől. Festményeik által az ő sorsukat ismerhetjük meg. A tárlaton a gyűjteményben két magyar vonatkozású kép is látható.

Egy festőállványon meglepetésként hat – hiszen nálunk elfeledettnek egyáltalán nem mondható művészről van szó – Czóbel Béla pöttyös ruhás női portréja.

Czóbel a nagybányai szabadiskola és a müncheni akadémia után, 1903-ban került a párizsi Julian Akadémiára. A francia fővárosban volt az első gyűjteményes tárlata, kiállított a Vadakkal, alapító tagja volt a magyarországi Nyolcak csoportjának, de később részt vett a berlini Brücke csoport munkájában is. Ugyanúgy része volt a párizsi és a magyar művészeti életnek, jelentős egyéni tárlatokat rendeztek a műveiből Párizsban, Berlinben és New Yorkban. Némi kitérő után 1935-ben visszaköltözött a fény városába, 1940-ben telepedett le Szentendrén, de még a II. világháborút követően is kétlaki életet élt. Egészen 90 éves koráig rendszeresen járt Párizsba, a Galérie Zak a 75. és a 80. születésnapját is kiállítással ünnepelte, Szentendrén pedig még életében, 1975-ben megnyílt önálló múzeuma.

Az átriumos előszoba sarkában Farkas István egy 1930 és 1934 között festett olaj-falemez képe lóg.

Rajta teraszon napfürdőző alakok, intenzív színek, csupa fény és vibráló energia a kis alkotás. A 2000-es években két kiállításon, a Budapesti Történeti Múzeumban (2005) és a Magyar Nemzeti Galériában (2019–2020) fedezhettük fel újra Farkas István művészetét.

Az Auschwitz–Birkenauban meggyilkolt művész Párizs egyik nagyra értékelt alkotója volt. Társasága a Café Rotonde művészkörét jelentette, a legjobb műgyűjtők vásárolták képeit. André Salmon költő és műkritikus 1936-ban megjelent, Farkas Istvánról írt monográfiájában így fogalmazott: „A világháború után, a Vadak forradalma után, a kubista korszak után, az orfizmus néhány mozgalmas napja után bontakozott ki Párizsban Farkas István zsenije: íme, egy tudós művész, tökéletes mester, aki mentes a szürrealista szertelenségektől, megvan benne az a találékonyság, amely tizenöt évvel korábban annak a Pablo Picassónak műtermében összegyűlt költőket jellemezte, akivel Farkas Istvánnak csak az az ördögi adottsága volt közös, hogy ő is a valóság legegyetemesebb jeleivel fogalmazta meg az álmait.” Apja halála után hazatért, és átvette a Singer és Wolfner Kiadó vezetését. Nagyvonalú mecenatúrát folytatott, műgyűjtőként és kiadóként egyaránt támogatta a kortárs képzőművészeket, művészként azonban otthontalanná vált Budapesten. Amikor élete veszélyben forgott, máig tisztázatlan, miért nem használta kapcsolatait a meneküléshez, és miért nem fogadta el senkitől, hogy elbújtassák.

A két magyar mű kapcsán néhány kérdést tettünk fel Böhme úrnak.

„Czóbel egyike az elveszett generáció művészeinek, akiknek a képeit elfajzottnak minősítették a nemzetiszocialisták, és 1937-ben először kiállították, majd eltávolították műveiket a múzeumokból és közgyűjteményekből, majd megsemmisítették azokat. A zsidó származású Farkast 1944-ben Eichmann és a magyar hatóságok emberei deportálták Auschwitzba, ahol megölték őt. Ezen művészek alkotásainak gyűjtése és bemutatása a nagyközönség számára a múzeum célja és feladata. A műalkotásokat intenzív munkával kutatjuk fel. Ezek gyakran láthatatlanok, de néhány év kutatás után az ember különleges kapcsolatba kerül velük” – mondta el arról, mi keltette fel érdeklődését a két magyar festőművész képeiben.

És mivel Magyarországról nézve Czóbel egyáltalán nem tűnik elfeledett művésznek, arról is érdeklődtünk, járt-e a Czóbel Múzeumban. Böhme úr válaszából kiderült, nem ismeri a szentendrei gyűjteményt. Bízzunk benne, hogy lesz alkalma eljönni hozzánk, önök pedig, ha Salzburg felé járnak, mindenképp látogassanak el az Elveszett Generáció Múzeumába!

Fotók: Hubert Auer