1. Broadway Melody (1929–30)
Jó-jó, nem igazán fair 20-as-30-as évekbeli filmeket felhozni, hiszen néhány nagy klasszikuson túl vajmi kevés film szerepel a hétvégi megnézendőink listáján ebből az időszakból, de az 1929-es Broadway Melody című musical azért kilóg a sorból. Ez volt ugyanis a második film, amely Oscart kapott, és óriási mérföldkőnek számított, hogy első hangosfilmként nyerte el a díjat. A korabeli reklámok szenzációként írtak róla: Beszéd! Ének! Tánc! – mégis, ma már senki nem tudja beazonosítani, vagy akár a sztárjait, az 1940-es remake-et viszont annál inkább, amelyben Fred Astaire játszotta Charles King szerepét.
2. Hová lettél, drága völgyünk? (1941)
A Richard Llewellyn regénye alapján készült filmet az Elfújta a szélhez hasonlóan monumentális darabnak szánták: eredeti helyszíneken, Walesben tervezték a forgatást, majd jött a világháború és a német bombázások, így a produkciót át kellett telepíteni Kaliforniába. Itt épült fel a címbéli walesi völgy, melynek lakói korábbi élete fenekestül felfordul, amikor 1880 táján nagy kiterjedésű szénlelőhelyet fedeznek fel otthonuk alatt. A történet egy bányászcsalád sorsán keresztül mutatja be azokat az emberi konfliktusokat, melyek ma is teljesen jól értelmezhetőek és átélhetőek.
A társadalmilag érzékeny film óriási siker lett, és meghozta Ford harmadik rendezői Oscarját is – abban az évben, amikor A máltai sólyom és az Aranypolgár voltak vele versenyben. Utóbbi két film jóval emlékezetesebbnek bizonyult, ám feltehetően Orson Welles nem haragudott, ugyanis annak idején, amikor egyszer megkérdezték, kik voltak rá hatással, így válaszolt: „A legnagyobb amerikai mesterek – vagyis John Ford, John Ford és John Ford.”
3. A földkerekség legnagyobb show-ja (1952)
A Rotten Tomatoes kritikai oldalon mindössze 50 százalékon áll, és az IMDb-n sem túl jók az értékelései Cecil B. DeMille cirkuszos melodrámájának, amely képes volt az ötvenes években a legjobb film Oscarjával olyan filmek sorába emelkedni, mint A rakparton, a Híd a Kwai folyón vagy a Ben-Hur. Az 1953. március 19-én rendezett 25. gála több okból is nevezetes volt: ez volt az első olyan show, amelyet az akkori új csoda, a televízió is közvetített, nem pedig csak a kiváltságosok izgulhattak végig egy csillogó bálteremben. Ráadásul az erős mezőny dacára az akkori „sztárcsináló giccsrendező”, Cecil B. DeMille utolsó előtti, a korabeli kritikák szerint sem túl izmos mozijára kapta meg az addig elmaradt Oscart.
4. Tom Jones (1963)
A történet a 18. századi Angliában játszódik: Tom Jones a brit földesúr, Squire Western szolgálója és a helyi hentes törvénytelen gyermeke, akit az uraság magához vesz és saját fiaként neveli fel – amit az uraság tényleges örököse, Blifil nem néz jó szemmel. Tom hatalmas nőfaló, aki beleszeret nevelőapja lányába, Sophie-ba, ezért menekülni kényszerül, és útja során különböző botrányokba keveredik. A Tom Jones történelmi dramedy, amely csak az 1963-as mércével mérve számít pikánsnak vagy rizikósnak, ám nem állta ki az idő próbáját. Albert Finney főszereplő és néhány vicces pillanat dacára nem vált klasszikussá, szemtelensége, néhány szokatlan stílus- és szerkesztési választása pedig ma már nem tűnik okosnak vagy izgalmasnak.
5. Miss Daisy sofőrje (1989)
Atlanta, 1948. Daisy, a 72 éves nyugdíjas tanárnő vadonatúj autójával nekimegy a szomszéd garázsának, és az autó totálkáros lesz. Fia ezért felfogad egy karakán fekete férfit, Hoke Colburnt anyja sofőrjének. Az első zökkenők után különös barátság alakul ki közöttük. Nem, ez nem a Zöld könyv remake-je, amely néhány éve szintén Oscart nyert egy ugyanilyen történetért.
A hetvenes-nyolcvanas évek tele voltak remek választásokkal a filmakadémia oldalán, aztán jött az 1989-es év, amely úgy vonult be a történelembe, hogy gyakorlatilag az összes többi jelölt jobban megérdemelte volna a díjat, mint Bruce Beresford szájbarágós, píszí meséje a fehér idős hölgy és fekete sofőrje közötti barátságról. Persze, Jessica Tandy (ő is Oscart kapott) és Morgan Freeman kitettek magukért, és a Miss Daisy sofőrje olykor egészen szívmelengető is tud lenni, de a Született július 4-én, A bal lábam, a Holt költők társasága, de még a Baseballálmok is jóval emlékezetesebbnek bizonyult nála. Külön szégyen, hogy Spike Lee Szemet szemért című filmje pedig még a jelölésig sem jutott el.
6. Szerelmes Shakespeare (1998)
A kilencvenes években aztán meg is érkeztünk a megúszós döntések korszakába. Farkasokkal táncoló a Nagymenők ellenében (1990), Forrest Gump A remény rabjai és a Ponyvaregény helyett (1994), vagy Az angol beteg a Fargo helyett (1996): a legvitatottabb döntés azonban kétségkívül a Szerelmes Shakespeare (és főszereplője, Gwyneth Paltrow) győzelme volt 1998-ban az Elizabeth, Az élet szép, Az őrület határán és legfőképp a Ryan közlegény megmentése ellen.
Gondolhatnánk, hogy az akadémiának elege lett a háborús filmekből, ezért inkább egy fiktív, langyos és teljesen felejthető történelmi románcra szavazott, azonban a valódi ok ennél prózaibban fest: Harvey Weinstein hírhedt, agresszív kampánya döntötte el a díj sorsát.
7. Crash (2004)
Ha pedig a vitatott legjobb film díjaknál tartunk: a 2004-es Crash talán a legtöbbet emlegetett film, amelynek győzelmével jóformán senki sem ért egyet. Egy nagy, ensemble-dráma, amely az amerikai előítéletekkel foglalkozik számos egymást metsző történetszálon keresztül. Melodramatikus, elcsépelt, és iszonyatosan próbál okos lenni és valamiféle hatást kicsikarni nézőjéből. Az, hogy miként győzhetett például a Túl a barátságon felett, a mai napig érthetetlen: megérdemli, hogy feledésbe merüljön.
8. A némafilmes (2011)
Emlékszik még valaki arra, hogy 2011-ben Michel Hazanavicius fekete-fehér francia némafilmje vitte haza az Oscart, főszereplője, Jean Dujardin pedig a legjobb színész szobrocskáját? A némafilmes egy szellemes, szórakoztató és helyenként egészen virtuóz alkotás egy egykori filmsztárról, aki kénytelen alkalmazkodni az újkori kihívásokhoz. Hasonló narratívával próbálkozott kerek egy évtizeddel később Damien Chazelle is, csak éppen színesben és óriási sztárokkal, ám a Babylon csúnyán elhasalt a mozipénztáraknál. Mindkét film megérdemelné a figyelmet – és hogy ne merüljenek feledésbe.
9. Az Argo-akció (2012)
A kétszeres Oscar-díjas Ben Affleck – szokták felkonferálni faarcú Gézánkat a színpadra, amely némi homlokráncolásra adhat okot. A rejtvény megfejtése persze az, hogy a Good Will Hunting remek forgatókönyvéért barátjával, Matt Damonnal karöltve már őrült fiatalon kapott egy szobrocskát, illetve egy újabbat másfél évtizeddel később pedig az általa is rendezett és főszerepelt Az Argo-akcióért. A film persze nem összekeverendő a 2004-es magyar, szintén Argo című magyar akcióvígjátékkal, amelyben Kovács Lajos és exbiztonsági őrökből álló csapata próbál lenyúlni egy ókori kincset.
Ebben az Argóban egy hollywoodi producer álcája mögött egy CIA-ügynök egy sci-fi-film forgatási helyszínét keresi – valójában viszont a rizikós álca mögött veszélyes akciót indít hat amerikai megmentésére Teheránban az 1980-as iráni túszdráma idején. Affleck filmje ezt a hihetetlen, mégis valós történetet dolgozza fel: feszes és izgalmas, érdemes elővenni!
10. CODA (2021)
A 2021-es évet leuralta a Covid. Nem csupán a filmgyártási folyamatok álltak le, és elindult a stúdiók sakkozása-premiertologatása a nagyobb anyagi bukást elkerülendő, de a mi életünkből is hónapok estek ki. Nem csoda, hogy a fene sem emlékszik erre az apró független filmre egy siket család egyetlen halló lányáról, aki énekesi karrierre vágyik. A filmet egyébként a Sundance-es győzelme után egyből megvette az Apple, nálunk pedig be sem mutatták a moziban.
A CODA cím a Child of Deaf Adults, vagyis a siket felnőttek gyermeke rövidítése, a film pedig a 2014-es, amúgy szintén nagyon jó francia A Bélier család remake-je. Ebben az esetben viszont a kivétel erősíti a felesleges amerikai remake-ek szabályát, ugyanis Sian Heder filmje egy érzékeny csoda, egy család felnövéstörténete. A rendező ráadásul olyannyira törekedett az autentikusságra, hogy a siket szereplőket siket színészek játsszák (Troy Kotsur mellékszereplői Oscart is kapott). A CODA giccsmentesen katartikus, nagyon emberi és megható jelenetek sorát vonultatja fel, amelyek közül kiemelkedik az iskolai előadás, melynek egy pontján a rendező leveszi a hangot, hogy mi is azt érzékeljük, amit Ruby családja.
