A kapitalizmus páros lábbal szállt bele a szívünkbe

A modern kori randizás pokla

Tegyük fel, hogy egyedülálló nő vagy, és két férfi között őrlődsz: két jóképű, intelligens, kedves fickó között – az egyik csóró, küszködő, a negyvenhez közelítve is lakótársakkal élő wannabe színész, míg a másik nagyon gazdag, fényűző éttermekbe visz, tervei vannak, és azonnal kulcsot ad a tizenkétmillió dollárt érő lakásához. Ha minden más tényező változatlan, kit választasz? A való életben sanszos, hogy a dilemma nem tölti ki egy játékfilm idejét.

Kevés filmhősnő olyan őszinte, mint Jane Austen Elizabeth Bennetje a Büszkeség és balítéletben, aki bevallottan akkor szeretett bele Mr. Darcyba, amikor meglátta gyönyörű, fényűző birtokát Pemberley-ben. A Többesélyes szerelem (eredeti címén Materialists, azaz anyagiasak) elsőre klasszikus romantikus vígjátéknak hangzik, és a forgalmazója, az elmúlt években sztratoszférába kilövő, Arany Pálmákat halmozó A24 kétségtelenül annak is adja el. El is tudom képzelni Celine Song filmjének könnyed, 90-es évekbeli változatát (nyilván Sandra Bullockkal a főszerepben), ám

A New York-i társadalom egyedülállói olyan társra vágynak, akinek valóban mindene megvan: külső, személyiség, jó ízlés, oktatás és családi háttér, és persze a férfiak esetében elengedhetetlen a magasság és a hat számjegyű jövedelem, a nőknél pedig az alacsony testzsírszázalék. Lucy (Dakota Johnson) társközvetítő az Adore-nál, egy olyan cégnél, amely minden ügyfelének merész ígéretet tesz: „életed szerelméhez fogsz hozzámenni.” A közvetítő megpróbálja betartani ezt az ígéretet azzal, hogy tiszteletben tartja az ügyfelek válogatósságát, és bólogat a perfekcionizmusukhoz. Egy-egy leszervezett randi után Lucy külön-külön felhívja a két partnert, hogy megtudja, hogy ment, és hogy megmasszírozza az egójukat – még akkor is, ha az egyik fél nem akar újabb találkozót.

Az Adore nem egy online társkereső app, ahol ész nélkül jobbra-balra húzogatják egymást az emberek az első benyomás alapján, hanem exkluzív szolgáltatás – de ugyanúgy tükrözi azt a tudatosságbeli változást, amelyet az online randizás hozott magával, és amely a romantika paradigmáját egy végtelen bevásárlóközponttá változtatta.

Mégis, miközben Lucy ügyfelei lehetetlen mércével próbálják az általuk ideálisnak tartott, a másiktól elvárt tulajdonságokat egyetlen emberi lénybe Frankenstein módjára összeilleszteni, Song kikacsint Jane Austen szellemiségére és a női vágyak bonyolultságára is.

Szerelempropaganda

„Szeretem, hogy fázol, amikor 35 fok meleg van. Szeretem, hogy egy óráig tart, amíg rendelsz egy szendvicset. Szeretem azt a ráncot az orrod felett, amikor úgy nézel rám, mint egy hülyére. Szeretem, hogy miután veled voltam, egy napig érzem a parfümödet a ruhámon. És szeretem, hogy te vagy az egyetlen, akivel beszélni akarok, mielőtt elaludnék éjszaka. (...) Ha az ember rájön, kivel szeretné leélni a maradék életét, akkor azt a maradék életet szeretné minél előbb elkezdeni.”

Sosem fogom elfelejteni Billy Crystal monológját a Harry és Sally végén, vagy amikor Meg Ryan A szerelem hálójában utolsó jelenetében a Central parkban várja, hogy megérkezzen a titokzatos férfi, akivel hónapok óta levelezik. Amikor Helen Hunt felszólítja Jack Nicholsont a Lesz ez még így se! éttermi jelenetében, hogy bókoljon neki, különben faképnél hagyja, vagy amikor Audrey Tautou az Amélie csodálatos élete végén ajtót nyit.

A hőskor a kilencvenes években tetőzött, azóta pedig nem igazán találta meg magát a műfaj. Újat mondani nehéz, a varázs pedig valahogy megkopott. A romantikus filmek a 2020-as évekre két irányt követnek: az egyik a leginkább régi filmekből és archetípusokból táplálkozó, ugyanazokat a kliséket felvonultató, csúnya szóval élve streaming giccskontent, míg a másik a műfajt megfordító, megreformáló, sőt megkérdőjelező filmek szubzsánere. Idetartozik Celine Song rendezőnő első filmje is, az Előző életek: egy érzékeny csoda két elszakított lélekről, akik hosszú évek múltán újra találkoznak, és eljátszanak a gondolattal, hogy vajon mi lett volna, ha. Nincsenek nagy morális tanulságok, nincs happy end.

Sean Baker immáron Arany Pálma- és sokszoros Oscar-díjas Anoráját is romantikus vígjátékként harangozták be. Noha van benne nevetés és érzelmek is, mint írtuk, sokkal inkább szórakoztató, de mély és empatikus, fájdalmasan realista karakterdráma a szexmunka valóságáról, amely a végén akkora gyomrost visz be, hogy a levegőért kapkodunk. Egy világ választja el a Micsoda nő!-től.

Hasonlóan zseniális A világ legrosszabb embere című, szintén Cannes-ban debütált film. Joachim Trier norvég író-rendező annak idején egy interjúban elmondta, hogy olyanok számára szeretett volna romantikus komédiát rendezni, akik szívből gyűlölik ezt a műfajt, és lőn: ha Hollywoodban vitték volna filmvászonra, akkor még lehetett is volna belőle hagyományos romkom egy folyamatosan munkát váltó, két fickó között vívódó lányról rózsaszín befejezéssel, ám ennek pont az ellenkezője történt. Trier (és a csodálatos Renate Reinsve) idealizálás nélkül, mégis felemelően képes beszélni szerelemről, halálról, útkeresésről és döntéseink súlyáról. Főhőse kergeti az álmait – külön üdítő, hogy ezúttal női karaktertől láthatjuk ezt a mindig újat kereső, nehezen elköteleződő viselkedést, hiszen a romantikus komédiákban (is) többnyire férfiak tűnnek fel hasonló szerepben.

A felszín kapargatása

Az old school romantikus filmek szerelempropagandája persze az eszképizmus egy formájaként is értelmezhető, noha idővel minden kamasz és fiatal felnőtt szomorúan tudomásul veszi, hogy a nagyvárosi nők és férfiak bizony nem hatalmas loftlakásokban tengetik napjaikat egy felszolgálói fizetésből, nincs mellettük egy titkon tökéletes legjobb barát, akiről majd kiderül, hogy végig értük epekedett, a rosszfiúk/lányok, kapcsolatfóbiások, függők és sérült lelkek nem változnak meg csettintésre a megfelelő társ mellett, a reptereken pedig sajnos nem lehet átrohanni a biztonságiak mellett nyilvános szerelemvallás végett, miközben a háttérben Céline Dion énekel.

A Kétesélyes szerelem pontosan ezeket a kliséket próbálja földbe döngölni: Celine Song párbeszédei szellemesek és a legtöbb nézőnél betalálnak, ám a rendező valahogy mégsem tudja eldönteni, hogy valójában miben hisz és mit akar. Lucyról nem tudunk meg sokat, egy anyagias felkapaszkodónak tűnik. Még mindig jó barátságban van színészi ambíciókat dédelgető, ám csóró exével, Johnnal (Chris Evans), aki részmunkaidős pincérként és két lakótárssal ugyanott tart, mint sok-sok évvel ezelőtt a szakításukkor. A kapcsolatnak John sikertelensége vetett véget, az üzenet itt pedig az, hogy a románcban a pénz igenis számít.

Johnson remekül megtestesíti a házasságot üzleti tranzakcióként kezelő, hidegfejű és mindig többre vágyó Lucyt, akinek új barátja, Harry (Pedro Pascal) pontosan úgy néz ki, mint egy latin Burt Reynolds, ráadásul kedves, jó fej és még gazdag is. Ő az, akit az Adore csapata egyszarvúnak hív – a „tökéletes” férfi, akit minden nő keres. Ez a felállás persze nagyon más, mint amit Song debütáló filmjében láthattunk: az Előző életek egy sokkal valóságosabb, igazabb szerelmi háromszöget követett nyomon.

Látjuk, melyik férfihoz tartozik hősnőnk, és érezzük a köztük lévő vonzerőt, mégis hiányérzetünk marad: nem kerülünk közel egyik karakterhez sem. A film ugyan érint olyan témákat, mint a magány, a megfelelési kényszer vagy akár a randizás veszélyei és a szexuális zaklatás, egy ponton túl nem mer igazán mélyen belemenni semmibe. Realista romkomnak adja ki magát, ám csak a felszínt kapargatja.