„Egy idő után a kreativitásod holtpontra jut; ilyenkor vagy nem veszel róla tudomást, vagy megpróbálod leküzdeni. Ez is olyan, mint bármi más, végigmész egy úton, és… reméled, a végén több alagutat is találsz. Kezdtem a zenémet egy magamtól nagyon független dolognak érezni. Az életem átalakult, a zeném pedig maradt a régi kerékvágásban. Gondoltam, valahogy közelebb kell hoznom. Nem is annyira az életemmel, mint a fantáziámmal” – nyilatkozta 1987 októberében a Musician magazinnak Tom Waits azzal kapcsolatban, hogy mitől alakult át olyan drasztikusan a zenéje az évtized elején.
Tom Waits – Ol’ ’55 (1973)
Eagles – Ol’ ’55 (1974)
Merthogy amikor 1971-ben egy Los Angeles-i kocsmában felfedezte őt Herb Cohen menedzser (akinek segítségével leszerződött az Asylum Recordshoz), még a reménytelenül kibukott emberek egyszerű életét élte. Bár kétségtelen, hogy végtelenül reszelős hangja, illetve a zenei és társadalmi konvenciókat jobbára figyelmen kívül hagyó előadói habitusa már akkor is kiemelte a mezőnyből. Folkos ízű bemutatkozó albuma (Closing Time, 1973) a pozitív kritikák ellenére sem tette szélesebb körben ismertté a nevét, annak ellenére, hogy ezen hallható az Eagles (és nyomában sokak) által nem sokkal később feldolgozott Ol’ ’55 és a Tim Buckley által szintén lemezre vett Martha.
Nagyjából hasonló hangvétel és fogadtatás jellemezte évi gyakorisággal megjelent, a kétkezi emberek világát bemutató, keserédes balladáit tartalmazó korongjait, miközben az évtized végétől kisebb filmes szerepeket is vállalt, valamint zenét írt Francis Ford Coppola One From The Heart című, 1982 januárjában bemutatott zenés romantikus filmdrámájához. Ez utóbbi kapcsán találkozott a forgatókönyvíró – amúgy szintén zenész – ír-amerikai Kathleen Brennannal, akit nemcsak feleségül vett (azóta született három közös gyerekük), hanem aki óriási hatással volt pályája további alakulására.
Brennan volt ugyanis az, aki megismertette őt Captain Beefheart és Dr. John zenei világával, és ettől kezdve az időközben kiadóváltáson is átesett Tom Waits egészen másként kezdett viszonyulni a hangokhoz, a hangzáshoz és a hangszerekhez. Az 1983 szeptemberében publikált Swordfishtrombones minden szempontból radikális átalakulást hozott. Ezen és a nyolcvanas években kiadott további két albumán (Rain Dogs, 1985, Franks Wild Years, 1987) olyan, általa korábban negligált zenei és előadói stílusokat integrált addigi szonikus univerzumába, mint a kabaré és a kuplé (à la Kurt Weill), a zsigeri blues és az ősi country, a Tin Pan Alley-hagyományok és az újabb zeneszerző-iskolák, a tangó és a keringő.
Másrészt sokkalta nyersebb és kísérletezőbb lett a dalok hangzása. Waits hangszerparkjában nemcsak a marimba, a duda, a tangóharmonika, a bendzsó, a bőgő és a fúvósszekció jelent meg, hanem azok a zene- és zajkeltő tárgyak, eszközök is, amelyeket a helyi zálogházakból szerzett be. No meg persze ekkoriban hangzott fel először az azóta védjegyévé vált, elsősorban a rendőrség által használt MP5 Fanon tranzisztoros megafon („közfelszólítási erősítővel”).
Tom Waits – Downtown Train (1985)
Rod Stewart – Downtown Train (1989)
„Amikor valamit megpróbálsz megtalálni, olyan emberekkel veszed körül magad, akiket ismersz, és ők is a folyamat részei. Keith Richards nagyon is ideillő szófordulatával, ez a »kapuban a szőrszál«. Tudod, előfordul a moziban, hogy megnézel egy régi filmet, és egy szőrszál odacsípődik a lencse elé. Ott remeg, aztán elszáll. Én is ezt próbáltam tenni: szőrszálat a lencse elé” – tette hozzá némiképp talányosan a már idézett 1987-es interjújában, de tény, a nyolcvanas években nagyfokú szonikus metamorfózison áteső Tom Waits ettől kezdve az underground színtér egyik legnagyobb hatású dalszerző-előadójává lépett elő. Még ha ő is sokkal inkább lehetett próféta Európában, mint szülőhazájában: a nyolcvanas években megjelent albumai Angliában rendre bekerültek a Top 30-ba, míg az Egyesült Államokban a Billboard-listán sosem jutottak előrébb a 115. helynél.
A Rain Dogs-on amúgy Keith Richard is játszott a Big Black Mariah című felvételén, és többek között azon hallható a Downtown Train, amelyet Rod Stewart pár évvel később világslágerré tett. Waits továbbra is színészkedett (Rumble Fish; Down By Law; Ironweed; Candy Mountain; Cold Feet), 1989-ben pedig a Demon Wine-ban először szerepelt színházi darabban színpadon.
Tom Waits – Big Black Mariah (1985)
Annie Clark (St. Vincent) – Big Black Mariah (2011)
1992-ben új stúdióalbummal (Bone Machine) jelentkezett, amellyel elnyerte a legjobb alternatív zenei albumért járó Grammy-díjat. Nagyjából ekkor fedezte fel magának az időközben megerősödött alternatív rockzenei színtér, de a koncertezés és a lemezkészítés helyett inkább a színházak és filmek világában maradt. Mígnem 1999-ben a nagy sikerű Mule Variationsszel, addigi legbluesosabb albumával visszatért a rockszínpadokra (ezért a legjobb kortárs folkalbumnak járó Grammyt söpörte be), 2002-ben egyszerre jött ki az Alice és a Blood Money, két évvel később pedig a Real Gone, melyen már egyáltalán nem játszott zongorán. Azóta jelentősen visszavett a publikálási tempóból, olyannyira, hogy azóta egyetlenegyszer, 2011-ben jelentkezett új, tizenhárom remek friss szerzeményt tartalmazó anyaggal (Bad As Me). Épp abban az esztendőben, amikor őt is beiktatták a clevelandi Rock And Roll Hall Of Fame-be.
Tom Waits – Bad As Me (2011)
És hát nem utolsósorban Tom Waitsnek van egy erős magyar vonatkozása, a Braindogs, melynek neve a dalszerző 1985-os Rain Dogs című számára utal. Húsz éve létezik ez a produkció, melynek apropóját 2004 decemberében Waits 55. születésnapja adta, amikor is Podlovics Péter menedzser megvalósította régi álmát, összehozta zenészbarátait egy különleges estre, ahol csak és kizárólag a szívüknek oly kedves mester dalait játszották. Az A38 Hajó gyomrában igazi fiesztát rendeztek, az alapzenekar mellett vendégművészek sora váltotta egymást a színpadon, aztán a produkció elsöprő sikere – mind a közönség, mind a zenészek oldaláról – arra sarkallta Podlovicsot, hogy ezt a tisztelgő aktust minden évben Tom Waits születésnapja környékén megismételje.
A kezdeti bővebb zenészkör idővel szépen letisztult arra a hét muzsikusra – Ian Siegal (ének, gitár), Ripoff Raskolnikov (ének, gitár), Kiss Tibor (ének, gitár), Varga Livius (ének, ütőshangszerek), Varga Laca (basszusgitár), Nagy Szabolcs (zongora), Frenk (ének, dob, zongora, gitár) –, akik gyakorlatilag azóta alkotják ezt a különleges formációt. Egyetlen ponton történt változás: 2018-ban a produkcióba belefáradó Kiss Tibort a holland T-99 frontembere, Mischa Den Haring (ének, gitár) váltotta.
Braindogs – Make It Rain (Live 2013, A38)
A Braindogs viszont sokkal több egyszerű tribute-zenekarnál, hisz esetükben szó sincs arról, hogy egy az egyben akarnák interpretálni az eredeti szerzeményeket. A zenekar tagjainak zöme maga is dalszerző, mi több, sokszor hasonló srófra jár az agyuk a mesterével, nem beszélve arról, hogy semmi szükségük sincs arra, hogy Waits köpönyegével takarózzanak, hisz gyakorlatilag mindenki a saját jogán népszerűbb, mint ebben a produkcióban.
Ez a hét muzsikus egytől egyig kellően mély tisztelője Tom Waits munkásságának. A muzsikusok szinte sose tartanak próbát, 2019-ig amúgy is évente egyszer-kétszer léptek színpadra, elégnek bizonyult a hangbeálláson összenézni bizonyos számokat. Amiket aztán a maguk szája íze szerint adnak elő. 2019-ben önálló CD-t is megjelentettek (Real Live Brains: Celebration Of Tom Waits), mi több, ennek anyagával – szakítva az addigi évi egyalkalmas hagyománnyal – turnéztak is.
Braindogs – Down In The Hole (Live 2019, A38)
Idén pedig, egy nappal a mester 75. születésnapja után, december 8-án újra összegyűlnek, hogy az A38 Hajón Tom Waits dalaiból ismét egy emlékezetes estet tartsanak.
