Szeptember 10-én tűzték műsorukra a mozik a Habot, „az év legédesebb vígjátékát”. A gyönyörű, stilizált mesevilágba pillanatok alatt kerül bele a néző, és szívesen marad is ott a film egész ideje alatt. A Hab rendezőjével és operatőrével, Lakos Nórával és Bálint Danival beszélgettünk.
Az első nagyjátékfilmek általában inkább személyesek, „így jöttem” jellegűek. Te nem ezt
tervezted első filmnek. Látod magadat, a saját bemutatkozásodat a Habban?
Lakos Nóra: Én úgy érzem, hogy ez egy műfaji film szerzői megvalósítása és ilyen szempontból egyáltalán nem bánom, hogy így alakult. Viszonylag korán belecsöppentem a fejlesztésbe, az első drafton másfél évet még dolgoztunk a forgatókönyvíróval, Fekete Fruzsival, akinek ez a történet személyes élményekből fakadt, amihez hozzá tudtam tenni a sajátjaimat is. Maga a sztori, a szerelmi bánat, a párkapcsolatok kérdései, hogy mi a romantikus illúzió és ehhez képest a valóság, mind olyasmi, ami mindenki számára ismerős, ezekkel kapcsolatban azért volt mit mondani.
Mik voltak az első gondolataid, mikor elolvastad a forgatókönyvet?
L.N.: Hűha, az jó rég volt már... Voltak benne nagyon helyes párbeszédek és érdekes karakterek, azt éreztem, hogy a történet még kiforratlan, de van benne lehetőség. Engem önmagában az, hogy vígjátékról volt szó, nem tántorított el, sőt. A rövidfilmjeim is sokszor könnyeddebbek, az élet apróbb kérdéseiről, örömeiről, érzelmeiről szólnak, így ez inkább szimpatikus volt benne. Tetszett a kihívás is, hogy szórakoztató filmet csináljunk, aminek van szíve, de közben műfaji minőséget is képvisel. Magyarországon nincsen olyan kiforrott vígjátéki stílus, mint mondjuk a cseheknél, franciáknál vagy a skandináv filmek esetében. Mi valami sajátot szerettünk volna, ami nem amerikai mintára készül: európai vígjátékot, ami picit elválik attól, amit eddig itthon ebben a műfajban láttunk.
Dani, te hol kapcsolódtál bele az előkészítésbe, neked mik az első emlékeid a Habról?
Bálint Dani: Ebbe a filmbe csak 1-2 hónappal az előkészítés előtt kapcsolódtam be. Angelusz Iván mesélt nekem a filmről még 5 évvel ezelőtt. Ő volt a producer eredetileg, sajnos már nincs köztünk. Kérdezte, hogy lenne-e kedvem vele meg Nórival megcsinálni, én pedig mondtam, hogy persze.
Koncepciózusan célotok volt ez a meseszerű miliő?
L.N.: Nemrég mondta egy barátnőm, aki látta kisfilmjeimet és most a Habot is, hogy abszolút látja belekapcsolódni a többibe, így azt hiszem, ez kicsit belőlem is fakad. Ugyanakkor a történetből is: a középpontban egy álcsalád áll, ami egy nem reális helyzet, így azt éreztem, ha az egészet elemeljük és egy stilizált mesevilágba kerül, akkor válhat érvényessé minden, hiszen a néző az első pillanattól kezdve érti, hogy ez egy játékos világ.
B.D.: Az volt a célunk, hogy ne egy realista világban játszódó filmet csináljunk, hanem egy finoman elemeltet a teremtett és a valós világ között félúton. Egy tudatos nyelvet akartunk kitalálni a filmhez, ami párhuzamosan a látványvilággal behúz, beránt ebbe a finoman eltolt, idézőjeles világba. Ahogy Nóri is említette, a nem reális alapszituációt hitelesíti a világ, és ha ezt az alapot képileg leraktuk, akkor emellett már hitelesen lehet beszélni azokról a valós témákról és problémákról, amiket felvet a film.
Milyen referenciák voltak meghatározóak a képi megfogalmazásban?
B.D.: Nem tudnék egy konkrét referenciát mondani, inkább több filmből egy-egy motívum vagy gondolat volt inspiráció. Ezek a példák körülhatároltak egy vonalat, amin belül elkezdtük meghatározni, hogy milyen legyen a film. A munka során ez a határ folyamatosan szűkült, alakult és elkezdett önálló életet élni, egy olyan formát ölteni, ami a mi elképzelésünk szerint a legjobban illik ehhez a történethez, úgy, hogy nem másolunk valamit, hanem – remélhetőleg – egy eredeti dolgot hoztunk létre. Példának mondhatnám a Call me by your name című filmet eleganciája, színvilága és letisztultsága miatt, a Holdfény királyságot textúrája és színkódjai miatt, a Család kicsi kincse ízléses könnyedségét, természetesen az Amélie-t számtalan dolog, de főként a szubjektív mesevilág megteremtése miatt. De mondhatnám az újhullám egy-két fontos filmjét, amikből az egyszerre könnyed, de határozottan körvonalazott stílust próbáltuk elnézni.
A film színvilágát szerettük volna nagyon erősen meghatározni. Készítettünk rá egy szabályrendszert, hogy melyek azok a színek, amiket dominánsan használunk és ezekből egyszerre hány szerepelhet. Nem szerettük volna, hogy egy harsány film legyen, de ugyanakkor erősen színes világot képzeltünk el, de inkább pasztelles, mint élénk színekből. Soha nem használtunk három vagy négy színnél többet egy jelenetben vagy plánban. Nagyon élvezetes volt fényelni a Habot, amiben fantasztikus társunk volt Nagy Eszter, a film coloristja. Sokat köszönhetünk neki abban, hogy ilyen gondos lett a végeredmény.
L.N.: Az elején vannak referenciapontok, hogy könnyebben értsük egymást, de ezt követően, ahogy megyünk a részletekbe igazából minden egyes döntés a történetből, a helyzetekből, a karakterekből fakad. Nem azt tartjuk szem előtt, hogy legyen olyan, mint ez vagy az a film. Sokat segített, hogy Danival és Szurdi Jucival (a film látványtervezője – a szerk.), hasonló az ízlésünk, ami nélkül nagyon nehéz lenne jól együtt dolgozni. A színekkel kapcsolatban mindhárman nagyon szigorúak vagyunk, heteken keresztül beszéltünk az utolsó árnyalatokról is, hogy pontosan melyik lesz a legjobb.
Ghychy Dia a Habhoz készült alternatív plakátjai
Mi volt a legnagyobb kihívás a forgatás során?
B.D.: A legnagyobb kihívás talán az volt, hogy a film előbb említett világát egységben tudjuk tartani úgy, hogy a költségvetés nem enged meg sok épített díszletet, vagy a talált helyszínekhez nagyobb hozzáépítést. Emiatt mind a külső, mind a belső helyszíneket úgy kellett megtalálnunk, hogy alapvetően azt a világot hozza, amit a film koncepciója megkíván. Ez nehéz és időigényes feladat volt. Az előkészítés alatt más jellegű helyszínt kerestünk, egy klasszikus, bungalókkal megépített kempinget. Nagyon sok ilyen helyszínt megnéztünk, de egyik sem illeszkedett igazán a filmhez. Utolsó pillanatban találtuk meg a kastélyt, ahol végül a filmet felvettük. Bár ez teljesen más volt, mint az eredeti terv, mégis, amikor összenéztük az addigra már megtalált többi helyszínnel, jól működő egységet adott ki.
L.N.: Az első kihívás az volt, hogy rögtön az első napot le kellett mondani. Volt valami titkos NATO-találkozó, két nappal később pedig bombát találtak a Dunában, ami miatt lezárták az utcát, ahol forgattunk volna, így újra le kellett állnunk. A legtöbbet talán arra a napra készültünk, ahol mappinget alkalmaztunk. Régi vágyam volt használni ezt a vizuális megoldást, korábban a Nagyanyám köldöke kisfilmben is az volt a cél, hogy díszletelemek vetített formában jelenjenek meg. Ott végül nem tudtuk összehozni, így örültem, hogy visszatérhetek ehhez, mégpedig úgy, hogy organikusan is kapcsolódik a filmhez. Ugyanakkor ez nagyon bonyolult, sok embert és technikai felkészültséget igényel, és amikor ez a nap jött a forgatáson, az egészet elmosta az eső, majd mire elállt, a faluban egy autós nekiment egy villanyoszlopnak és kiment az áram 30 km-es körzetben mindenhol.
Hogy zajlott a casting? Hogy alakítottátok ki a filmbeli
párokat?
L.N.: A folyamat legelején kiraktam egy fotótáblára azokat a színészeket, akikben gondolkoztam, és bár egy több hónapos castingfolyamat zajlott, végül 70-80 százalékos arányban az eredeti tervnek megfelelően alakult a színészgárda. A nagy kihívást a gyerekszereplők és a férfi főszereplő megtalálása jelentették. Erik mellett, aki végül Lacika lett (Gyarmati Erik, a film egyik gyerekszereplője – a szerk.) gondolkodtunk egy másik fiún is, akivel a Tóth Jánosban forgattam. Őket többször visszahívtuk, hogy lássuk, mennyire bírják az ismétlést, a profi színészekkel való játékot. Hónapokig dolgoztunk velük, aztán egyik hétről a másikra az egyik kisfiú fél métert nőtt. Gyakorlatilag kiöregedett a szerepből. Erik egyébként is nagyon ügyes volt, így aztán nem volt kérdés, hogy övé legyen a szerep.
Férfi főszereplőnek olyan kellett ebből a korosztályból, aki megállja a helyét Kerekes Vica mellett, van köztük kémia, közben pedig tud elég érdekes és játékos is lenni. Hónapokon keresztül kerestük ezt a férfit, végül Mátray Lacit – akit eredetileg egy másik karakter, Ménes szerepére már felkértem – összenéztük Vicával és működött. Két-három héttel a forgatás előtt így mellékszereplőből hirtelen a főszerepbe ugrott.
Vica ezek szerint az alapkoncepció része volt?
L.N.: Nálam abszolút. Fekete Fruzsi eredeti koncepciójában inkább egy girl next door típusú lány körvonalazódott, aki átlagos, de helyes. Ez is nyilván egy érvényes koncepció, de pont a korábban emlegetett meseszerűség miatt én azt éreztem, hogy ehhez a történethez egy ilyen „csodanő” kell, mint Vica. A premiert követően végül Fruzsi is nagyon megszerette Vica játékát. Aminek örülök, hogy amit megláttam benne a castingon, az a kész filmben úgy jelenik meg, és már nem is tudják mással elképzelni a Habot.
Mikre kell figyelni egy vígjáték forgatása során leginkább?
B.D.: Alapvető elem egy vígjátékban a ritmus. Érdekes volt látni, hogy ugyanaz az anyag mennyire nem működik, ha például 25-30 százalékkal lassabban van vágva egy jelenet. Természetesen a humornak vannak képi alapvetései is, lehet úgy fényképezni egy jelenetet, hogy az megölje a humort, vagy úgy, hogy felerősítse. Számomra a képi humornak nagyon kedves és különleges példája, ahogy Yorgos Lanthimos használja a filmnyelvet az abszurd humor kiélezésére.
L.N.: Nagy kihívás az is, hogy nyolc hónapig vágsz valamit, mindent százszor láttál, és egy idő után már semmi nem vicces. Elveszíted a fogódzkodókat ahhoz, hogy mi humoros és mi nem. Más az is, ha ketten néztek egy vígjátékot vagy ha ülnek körülötted még százan. Nekünk nagyon jó támpontot adott a tesztvetítés. Egyrészt ilyenkor látod először a filmet nagy vásznon, igazi közönséggel egy olyan fázisában, amikor még változtathatsz, ami alapból segítség. Nálunk ez ráadásul nagyon jól is sikerült. Végig nevetett a közönség, megnyugtató volt azt érezni, hogy működik.
Nem csak a vígjátékoknál, nekem máskor is kihívás figyelni arra – főleg mert én ezt engedem és szeretem is –, hogy a színészek hozzák a saját ötleteiket, és nem szabad hagyni, hogy nagyon „elmenjenek”. Oda kell figyelni az arányokra, hogy miből mennyi fér bele, hogy mennyire tud egységes lenni a játék. Fontos, hogy azt érezzük, ugyanabban a filmben játszik minden színész, ezt néha kihívás összehozni.
Van az elmúlt pár évtized magyar vígjátékainak képi
világában egy jól
körülírható egységesség? Hol helyezkedik el ebben a Hab?
B.D.: A vígjátékok a világon mindenhol gyakran készülnek egy előre elkészített sémára formailag. Szerettünk volna tudatosan szembe menni ezzel és egyfajta szerzőiséget, saját ízt tenni a filmbe. Én ezt a hozzáállást gyakran hiányolom műfaji filmekből, annak ellenére, hogy fantasztikus ellenpéldák is léteznek.
Ez egy szórakoztató műfajfilm, és mint ilyen, a sikert első sorban
a nézőszám mutatja.
Miben méritek ti ezen
túl?
B.D.: Igen, természetesen nagyon fontos a nézőszám. Szerettük volna, hogy a filmnek legyen egy olyan küldetése, ami megváltoztathatja a közönségfilmekről való gondolkodást, vagy az arról kialakult képet. Hogy ez mennyire sikerült, azt én nehezebben tudom megítélni. Viszont egyértelmű és egyben meglepő sikernek éltem meg azt, hogy ismerőseim nagyon széles skáláról, kommerszebb vagy éppen határozottan szerzői filmeket kedvelők is szinte egységesen elismerték a filmnek ezt a küldetését. Olyanoktól is érkezett pozitív vélemény, akiktől soha nem számítottam volna rá.
L.N.: A szakmai visszajelzések nagyon jók voltak, emellett a kritika is pozitívan reagált. Ez egészen meglepett, hiszen magyar vígjátékokkal nem szoktak kesztyűs kézzel bánni a kritikusok. Nézői oldalról eleinte a tesztvetítés adott támpontot, ahol tényleg idegenek nézik a filmedet. Nekünk ez nagyon jó visszajelzés volt, mert abszolút azt mutatta, hogy a mainstream és az indie filmek kedvelőinek egyaránt tud adni valamit a film. A pozitív – 92% mondta, hogy szereti – teszteredmény közönségsikerre predesztinálta a Habot.
Sajnos a premier időzétese véleményem szerint elhibázott volt. Évekre visszamenő statisztika mutatja, hogy visszaesik a mozilátogatottság szeptember közepén, ehhez jött hozzá, hogy a bemutató hétvégéjén rekordot döntött a COVID-megbetegedések száma Magyarországon. Ebben az időszakban komoly mozinézettséget az amerikai blockbusterek sem tudnak hozni. Így igazából kevésbé megítélhető ez a szempont, mint normális esetben. De hát 2020 van, ami elég kiszámíthatatlan minden tekintetben.
Két
éve forgattátok le a Habot.
Változott azóta
vele a viszonyotok? Milyennek láttátok akkor, és milyennek most?
L.N.: Amikor csináltuk, kirajzolódott, hogy a mainstream és az indie keveréke lesz. Utána sokszor megnéztük, aztán egy ideig nem, és amikor végül fél év kihagyással megint láttuk, akkor egyértelműen kiderült, hogy minden olyan, amiről mást gondoltunk az íróval és a producerrel, ebből a kettősségből fakadt. Ami szerintem megjelenik a színészi játékban, a vizualitásban, a humorban és az elbeszélésmódban is. Én szeretem az ilyen filmeket, amelyek mindkettőt tudják hozni.
B.D.: Sok ideig nem néztem meg én sem a filmet, majd újra nézve nekem is érdekes tapasztalat volt, hogy amit két éve gondoltunk, gondoltam, hogy hogyan csinálnám meg, az – kisebb részleteket leszámítva – most sem változott, és a legtöbb dolgot most is ugyanúgy csinálnám, ahogyan végül megvalósult.
L.N.: Igen, egy-két hónapja a kezembe került az előzetes rendezői koncepció, amit beadtunk és láttam, mennyire ugyanaz maradt a film, mint amit terveztünk. Ez azért jó érzés.
Nyitókép: Lakos Nóra és Bálint Dani
Werkfotók, fotók: Szemerey Bence, AGA Media
Megosztás a Facebookon
Küldés messengeren
link
másolása
