fbpx

Torzonborzolt kedélyek

Egymásra hangolt, jóízű, látszólagos felelőtlenségében nagyon is felelős játékkedv jellemzi a pécsi Bóbita Bábszínház legutóbbi, Torzonborz és a holdrakéta című bemutatóját.

Otfried Preußler a német nyelvű gyerekirodalomban körülbelül olyan helyet foglal el, mint a magyarban Lázár Ervin. Szinte kortárs (2013-ban hunyt el), de mivel az első, gyerekeknek szóló műve 1956-ban jelent meg, már-már klasszikusnak számít. 32 könyvet írt, történeteit 55 nyelvre fordították le, világszerte több mint ötvenmillió példányban adták el. A gyerekirodalomra egyáltalán nem megélhetésként, hanem hivatásként tekintett. Mielőtt főállású író lett, évtizedekig dolgozott tanítóként, nemritkán kis tanítványai hallhatták először meséit.

Torzonborz, a rabló történetei 1962-ben kezdődtek, újabb gaztettei (1969) és megjavulása (1973) akkora sikert arattak, hogy készült belőlük élő- és bábszínházi adaptáció, film-, gyerekopera-, rádiójáték-verzió és hangoskönyv is. A trilógia 2018-ban, posztumusz bővült egy újabb kalanddal, a Torzonborz és a holdrakétával. Ahhoz, hogy a sorozat hozzánk is eljusson, jó néhány évtizednek kellett eltelnie, az első kötet ugyanis csak 2013-ban jelent meg magyarul, Nádori Lídia frenetikus és frappáns nyelvi leleményekkel teli fordításában.

A könyvbemutató után azonban egy év sem kellett, és a pécsi Bóbita Bábszínházban bemutatták a Torzonborz, a rabló című előadást; sőt már ekkor jelezték, a folytatásokat is műsorra tűzik a következő évadokban. Az ígéretet betartották: 2016-ban Torzonborz visszatért, idén márciusban pedig holdrakétába szállt.

Az előadások rendezője, Schneider Jankó igazán kézhez álló anyagot választott.

Otfried Preußler fő inspirációját a mesékhez a német nyelvterület Kasperl-játéka jelentette, ami a magyar vásári bábjáték hagyományában Vitéz László és Paprika Jancsi figurájával azonosítható, a bábszínész-rendező, továbbá alkalmi látványtervező pedig a kesztyűs és a vásári műfaj avatott ismerője.

A történetek dramaturgiája – a vásári játékokhoz hasonlóan – fordulatos, de valójában nem bonyolult. Torzonborz elkövet egy gaztettet, Üstöllési őrmester sikertelenül üldözi, Vitéz Lackó és Paprika Jancsi azonban furfangos csapdát állít neki. Ebbe a két jóbarát némi ügyetlenség és figyelmetlenség miatt beleesik, ám míg ők kikeverednek belőle, Torzonborz magát húzza csőbe. A rabló természetesen megbánja tettét, és helyreáll a kisváros rendje.  

Van tanulság, de nincs kétértelműség, mögöttes vagy duplafenekű tartalom. Tökéletesen átlátható ez a világ, nem bonyolultak a figurák, viszont a rengeteg kalamajkából és összekeveredésből frenetikus humor fakad.

Ennyi Otfried Preußler titka, amit a Bóbita Bábszínház Torzonborz-sorozatának alkotói pontosan ismernek.

Bevált recepten ne változtass, szól a mondás, amit Pécsen is követtek. A csapat a kezdetektől szinte változatlan, ráadásul strapabíró fából faragták Grosschmid Erik bábjait, amelyek alapvetően követik, de nem másolják az emblematikus illusztrációkat. A kellemes otthonosság érzetével foglalhatunk tehát helyet a nézőtéren. Ismerős, ahogyan kifordulnak a sárga és lila színű titkos ajtók a paraván alsó részén, és ismerős a köszöntő dal (zeneszerző: Babarci Bulcsú), amit szokás szerint magukat hangszerrel kísérve adnak elő a színészek. „Jó, hogy jöttél, rád vártunk mind / Jobb lesz idebent, mint odakint” – éneklik, és azonnal megalapozzák a hangulatot. Tényleg jobb idebent, mint odakint.

Ahogy felhúzzák függönyt, elénk tárul az idill, Nagyi kávét, tejszínhabos szilvás pitét kínál. Üstöllési főtörzsőrmesternek azonban nincs jó kedve, mert Torzonborz már megint megszökött a börtönből, és félő, hogy ismét valami gaztettben mesterkedik. Jancsi és Lackó úgy döntenek, véglegesen megoldják a problémát. Nem töprengenek sokat, hanem megépítenek egy rakétát, amihez hordót, kerítéslécet, parkettát, széklábat, muskátlicserepet vesznek kölcsön a Nagyitól – igaz, kérés nélkül –, hogy a rablót kilőjék a Holdra, és végleg megszabaduljanak tőle.

Bár Torzonborz biztos abban, hogy őt nem lehet megvezetni, mert minden szitán átlát, de ha egy ismeretlen valamire az van fölfestve, hogy holdrakéta, teljesen egyértelmű, mire szolgál az az eszköz. A kilövés megtörténik, és elkezdődik az a Preußlerre jellemző jókedvű anarchia, amelyben sajtból van a Hold – naná! –, jön a kis kék alien – mert mi más jönne! –, ami valójában semmi más, mint a szabályokra fittyet hányó gyermeki fantázia. Ez pedig kiváló alkalmat ad arra a túlhabzó színpadi őrületre, amelyben láthatóan tobzódtak előadók és alkotók.

Azt már láttuk a széria korábbi részeiben is, hogy lehet egyik kézzel a paraván fölött trombitálni, a másikkal meg bábozni. A truváj ezúttal is hatásos, de ez csak az összeszokottságot és a mesterségbeli tudást mutatja. Az viszont, ahogyan Arató Máté, Czéh Dániel és Matta Lóránt az alternatív pedagógiai módszerrel oktató iskolák farsangjainak legbevállalósabb apukáin is túltéve, akár házilag kivitelezhető űrhajósjelmezben, extraként a nyolcvanas évek elektronikus hangszereinek inkább játékboltinak ható, mint komoly replikájával a kézben adnak elő egy szándékoltan béna koreográfiát, nos, az a halálosan komolyan vett infantilizmus csodálatos példája. De ne maradjunk ennyiben, folytassuk a névsort Mag Eszterrel, valamint Papp Melindával, aki a bábszínpadra írásban is tevékeny szerepet játszott, nem csupán színészként közreműködött.

Otfried Preußler azt kívánta minden gyereknek, hogy a megfelelő időben a megfelelő mesét hallhassák. Egymásra hangolt, jóízű, látszólagos felelőtlenségében nagyon is felelős játékkedv vonult végig a három Torzonborz-produkción. Nem véletlen, hogy a négyéves kortól ajánlott előadás első nézői kiskamaszként, középiskolásként ott voltak a legutóbbi premieren.

Fotók forrása: Bóbita Bábszínház

A rovat további cikkei