Kedden a Petőfi Irodalmi Múzeumban mutatták be Tóth Erzsébet legújabb, Én lettem volna című könyvét, ahol az est moderátora, Pécsi Györgyi irodalomtörténész, ismertetve a kötetről és szerzőjéről írt szubjektív jegyzeteit, így jellemezte a költőt: „Tóth Erzsébet egy abszolút hiperérzékeny, vagy hiperérzéki nő, abban az értelemben legalábbis, hogy a világot és benne önmagát az érzékiségénél ragadja meg.”
Tóth Erzsébet fiatalságát a Kádár-korban élte, politikus, lázadó alkat volt, Csoóri Sándor, Nagy Gáspár, Lezsák Sándor voltak az eszmetársai, barátai. Önéletrajza nemcsak egy költő sorsa, hanem a rendszerváltó Magyarországé is. Pécsi Györgyi azt is kiemelte, hogy barátja önéletrajzi jellegű könyve „nagyobb részben a láthatatlan, a lélek, az ösztönvilág rejtett, hozzáférhetetlen zugaiba, olykor személyes pokoljárásába sodorja, rántja olvasóját”. A könyvben a személyes emlékezések kapnak hangsúlyos szerepet, s így „a régi naplók, naplótöredékek, versek, levelek, interjúk, esszék, szabad asszociációk vagy épp a szeszélyes gondolatfutamok, illetve a jelenbéli reflexiók” együttese képez egy szerteágazó, sűrű szövetet. Azt viszont az irodalomtörténész is hangsúlyozta, hogy a Tóth Erzsébettel készült interjúkból rajzolódik ki leginkább a költői szerep, a sikerei, a rapszodikus jelenléte, a kapcsolata nemzedéktársaival, író barátaival.
„Minden emlékezés személyes történelem.” Egyetérthettünk Pécsi Györgyi gondolatával, aki a naplóíró szemszögéből közelítve is összegezte a leírtakat: „egy első generációs fiatal értelmiségi művész, költő a nőiségében próbálja értelmezni önmagát, küzdve a szűkebb, tágabb környezettel, saját örökölt természetével, ösztöneivel, szorongásaival, vágyaival”.
„A fiatalság egy olyan elragadó erő az emberben, hogy alig tudtuk, hogy miben élünk. Sok mindenre csak 30-40 évvel később jöttünk rá, arra, hogy milyen elképesztő hazugságokban és elhallgatottságokban volt részünk” – mesélte Tóth Erzsébet, aki azt is elmondta, hogy a könyvben szereplő írásokat azért gyűjtötte össze, hogy ezekből a mozaikdarabokból kirajzolódhasson egy árnyaltabb énkép, s mindaz, ahogyan ez az én különböző okoknál fogva alakult, változott az idők során.
A fiatalkorában írt naplói pedig a visszaemlékezések legjobb gyűjtőhelyéül szolgálnak, hiszen, mint mondta, ő ezekbe a naplókba az indulatait, a rettenetes fájdalmait és szerelmi ügyeit írta le, s „ennél őszintébb nincs, mert ez az igazi emberi mélységet fejezi ki. A lélek legmélyebb bugyraiba tud alámenni az ember.”
